A varjuraj
város felé surrog tova:
hó lesz hamar -
boldog, kinek van otthona.

Sötéten állsz
s hátra meredsz - mióta már!
Mondd: merre szállsz
a tél elõl, bolond madár?!

Feléd havas
sivár puszták ásítanak!
Nem nyughat az,
ki oly kifosztott, mint te vagy.

Sors átka ver:
téli bolyongással gyötör,
füst vagy, amely
mind hidegebb egekbe tör.

Károgd siket
pusztákba hörgõ gyászdalod!
Vérzik szived?
Dacba, jégbe takarhatod!

A varjuraj
város felé surrog tova:
Hó lesz hamar -
jaj, akinek nincs otthona!

F. Nietzsche

 

 

Hagyaték

Anyám mondja: Házasodj meg, fiam,
az élet akkor élet, ha mások annak tartják,
a boltos akkor, ha pénzt adsz neki,
az asszony amikor hazatérsz hozzá,
az utca ha fáradtan vándorolsz,
a kocsma mikor asztalra dülsz,
a sírás ha hang nélkül fohtogat,
sa föld akkor, amikor belefekszel –
Ezek voltak anyám szavai

Ladányi Mihály

 

 

Mese

Legelõször a manók bújtak el
az est füvébe, a manók legelõbb.

aztán tündér-hugaim hagytak el
éjfél után, de még hajnal elõtt.

A boszorkány felsöpörgette a
sárkány barlangját, s õ is elveszett.

Az álmok zavaros vadvizein most
nappalaim lidércfénye remeg.

Ladányi Mihály

 

A szerelem olykor...

A szerelem olykor jóságosan
leül az asztalomhoz és beleiszik emlékeimbe.
Ilyenkor mondok néhány közhelyet neki, hiszen
az ember tartozik annyival érzelmeinek,
mint egy cipõfûzõnek, amely kitartott akkor is,
midõn a cipõtalp felmondta a szolgálatot.

Ladányi Mihály

 

Sanszon

Ha már öreg leszek:
lesz öt macskám, és kilenc ebem,
és lesz, aki mócsingot mér nekik,
igen, lesz majd egy hentesem...

Igen, talán ha már öreg leszek,
s a villakertben látom játszani õket,
a törpék és a szökõkút között,
igen, s na persze: el-elrévedek –

Most aztán végképp furcsa lenne, ha
prófétaként végezném, zsinegen,
s nem lenne villakertem, se ebem,
se macskám, se hentesem...

Ó, persze, mondanák a macskagazdikák,
na, persze, mondanák a kutyagazdikák,
hát, persze, mondanák a villagazdikák,
így végzi mind, mondanák, hát igen.

Valamit tenni kell már, azt hiszem,
mielõtt ideér a Semmisem,
óh macskagazdikák, óh, villagazdikák,
valamit tenni kell itt, hát igen.

Ladányi Mihály

 

Nyolc sor

Nem is tudom,
hogy mi van a gyönyör alján
hogy reggelre
mintha nem is lett volna
hogy reggelre
mindegyik szerelem
kitömött kék madár
pereg a tolla

Ladányi Mihály

 

Vándordal

mikor belépsz a házba eltaposod
az összes erre-kószált
asszony lábnyomát

mindennap éjfélutánig várlak
éjfél után szél zörgeti az ajtót

az ember nem gitár
attól is megpendül éjelente
hogy nem talál rá a kezedre

*

kinyújtott kezemre akadtál
pedig csak árván hadonásztam

ha most riadtan elszaladnál
kivénhedt útonálló lennék
kit megríkat nyomorúsága

az kell hogy kifoszthassalak
és miattad bezárjanak
valami boldogabb halálba

Ladányi Mihály

 

Este

Kitöltöttem a kérdõíveket
kifizettem a segélybélyeget
s belefáradtam
Nehéz a világ

Isten érezte utoljára ezt
mikor konokul boldog hit helyett
utánvéttel feladta címetekre
a Bibliát

Ladányi Mihály

 

A Gyûrûk Ura

"Három Gyûrû ragyogjon a Tünde-királyok kezén,
Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kõ,
Kilencet halandó ember ujján csillantson a fény,
Egyet hordjon s Sötét Úr, Szolganyájat terelõ,
Mordor éjfekete földjén, sûrû árnyak mezején.
Egy Gyûrû mind fölött, Egy Gyûrû kegyetlen,
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen,
Mordor éjfekete földjén, sûrû árnyak mezejém"
(J.R.R Tolkien)

 


TETEMREHÍVÁS

Olykor a bíbor alkonyatban
Elnehezedik a szivem -
Felnézek a nagy, csuda égre,
És látást látok, úgy hiszem.

Boldogtalan fantáziámnak
Úgy rémlik, a felhõk felett
Azért a csönd: meghalt az Isten,
És ravatalra tétetett.

Fejénél roppant arany lángok,
Antares s Orion ragyog,
Körüle térdre rogyva sírnak
Az árván maradt angyalok.

Valaki megölte az Istent,
És fekszik némán és hanyatt;
S reszketve a gazdátlan ûrnek
Lakói hozzá bolyganak.

Jönnek a sárga Hold-lakók és
A Mars bölcs óriásai,
Saturnus-népek hat szivükkel
S Vénusz szirom-leányai.

És olykor egy-egy emberlélek,
A gennyes Földnek hirnöke
Jön, és láttára szerterezzen
A gyászolók kövült köre.

Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér
Az alvadt sebbõl fölfakad,
Legördül lassan, s átzuhogja
A végtelen világokat.

Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér -
S a földön bíbor alkonyat
Gyúl tõle a sötét hegyek közt -
S én fölemelem arcomat,

És úgy érzem, e fájó arcnak
Nem lehet többé mosolya,
Mert ember vagyok én is, én is,
Az isten véres gyilkosa...

Tóth Árpád

 

FÁJVA SZERETNI...

Fájva szeretni, legfõbb törvény,
Igazságoknak örök szomorúja,
A nagy-nagy vágynak adatott
A legtöbb tövisbõl a koszorúja.
Micsoda szomjas, nehéz kõkorsókat
Cipel szegény vágy bús, remegõ vállal,
S a kúton, hol a legmélyebb gyönyört
Merítené... a halállal..

Tóth Árpád

 

BEOMLÓ HÁZAK

A Stenczinger-ház a múlt héten
Sóhajtott egy nagyot,
S szólt: istenem, már valahára
Én is boldog vagyok!
Lebontanak, s nem mutat ujjal
Énrám minden gyerek,
Ó, végre, végre most szivemrõl
Egy nagy kõ lepereg.

S pergett a nagy kõ, és útközben
Már mint egy kõ szokott,
Direkt finom stílszerüségbõl
Egy munkást szétnyomott.
Ejnye! szólt meghatva a munkás
A szerencse mián,
Ejnye! szóltak a hírlapírók
S a rendõrkapitány.

És ezzel rendben volt az ügy, mert
Nálunk ez így szokás -
De meg volt ám sértõdve szörnyen
A kedves ócska ház.
Mit! szólt dohogva, ennyi nektek
Egy házomlás csupán?
Rajtam így napirendre tértek,
Mint egy döglött csukán?

No, most azért is bosszut állok!
Tényleg bosszúra lázadt,
Felheccelt egy éjszaka minden
Bontás alatti házat:
Inogjatok, bomoljatok,
Dûljetek be legott,
Lássuk, hogy tetszik az uraknak
Az ilyen állapot?

Szegény, bohó, vén Stenczinger-ház!
S naiv beomló házak!
Hát azt hiszitek, lázadástok
Itt bárkit is felráz majd?
Sebaj! szólnak a szétnyomottak
S a rendõrkapitány,
Sebaj, szólnak a szakértõk,
Véletlen volt csupán.

Sebaj! szól az építõmester,
Úgyis bontani kellett,
Sõt haszon! A bontási munka
Evvel is kevesebb lett.
S hogy szétnyomódott egy-két munkás,
Szerencse! mondhatom,
Így majd kevesebb napszámot kell
Fizetni szombaton!

Tóth Árpád

 

A HOLDKÓROS APRÓD TÖRTÉNETE

A hold, az alma-báju bolygó
- Mondják - veszélyes és hamis,
Hadd mondok errõl egy mosolygó,
Csiklandó mókát magam is!

Dalom sajkája hõs lovagkor
Romantikus vizére ring, -
Sok furcsa módi járta akkor:
Acélból volt a férfi-ing...

Viszont a drága nõi meznek
Sok titkát, bájos holmikat,
Miket ma csipkékkel himeznek,
Vas-öv pótolta és - lakat!

Finom kis kor volt! - És e korban
Élt egy kedves, nyulánk legény,
Legnyalkább az apródi sorban,
De jaj, beteg vala szegény!

Azon kapták õt éjrõl éjre
Az alabárdos bakterek,
Hogy egyre a kastélyerkélyre
Mászkál szegény kóros gyerek!

Megtörtént néha, hogy lepottyant,
S majd szétzúzta a meredély,
De a fiúnak meg se kottyant,
Megint mászott, ha jött az éj...

Hát összeültek a tudósok
S tûnõdtek, ez hogy is lehet?
És lévén tudományuk jó sok,
Meg is fejték az esetet.

S szavuk méltó e díszes dalra,
Mert bölcsességgel tele volt:
Azért megy az apród a falra,
Mert vonzza õt a tele hold...

Nos, bölcsesség zsírjában úszott
E döntés... csak baj vala még,
Hogy a fiú akkor is kúszott,
Ha nem volt holdas fent az ég!

A legfõbb bölcset ez gyötörte,
És aludni se hagyta õt,
S fejét, amely fõtt, egyre törte,
És amíg törte, egyre fõtt...

Kiment éjjel a kertbe, s hát ott,
Amint szemét felemelé,
Ime pont a fiúra látott:
Mászott javában fölfelé!

S fönt az erkély korlátja mellett
Egy lánynak ívelt termete,
Õ volt! A várúr szõke, molett
Ringó csípõjû gyermeke!

Oly teljes volt, olyan igézõ,
Sejtelmesen vonzó, kerek,
Hogy majdnem a bölcs kerti nézõ
Is kúszott már, mint a gyerek!

S vígan dörmögte: éljen-éljen!
Hát mégis csak hold-kórja volt!
Mert nem fontos, hogy pont az égen
Kerestessék - a teli hold!

Tóth Árpád

 

A KENYÉRGYÁR MACSKÁJA

A kenyérgyár
Víztartálya
Nem tengerszem
S nem tavacska,
Nem is úszik
Abban cápa,
Sem halacska,
Csak egy bohó,
Csak egy csacska,
Nagyobbacska
Döglött macska...

Vígan repül,
Ha épp repül,
Fent a légben
A kis fecske,
Vígan mekeg,
Ha épp mekeg,
Lent a réten
A kis kecske,
De mit csinál,
Uramisten,
Bent a vízben,
Egy kis cica,
Amely direkt
Döglöttecske?

Na, ne törjük
Olyan nagyon
A fejünket,
Inkább szépen
Tegyük össze
Új imára
Tenyerünket:
Uramisten,
Ne add meg nékünk
Mindennapi
Kenyerünket!

Tóth Árpád

 

Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerûlt
ki imád tücsök-hegedût?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezõvé a szikla-
csípõket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verõereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerûlt,
ki rettenti a keselyût!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Nagy László


Himnusz minden idõben

Te szivárvány- szemöldökû,
Napvilág lánya, lángölû,
Dárdának gyémánt köszörû,
Gyönyörûm, te segíts engem!

Te fülemülék pásztora,
Sugarak déli lantosa,
Legelsõ márvány-palota,
Gyönyörûm, te segíts engem!

Siralomvölgyi datolya,
Festmények rejtett mosolya,
Templomi arany-kupola,
Gyönyörûm, te segíts engem!

Díjra korbácsolt versenyló,
Lázadásokban lobogó,
Csillag, dutyiba pillantó,
Gyönyörûm, te segíts engem!

Harctéri sebek doktora,
Hazátlanoknak otthona,
Mézes bor, édes babona,
Gyönyörûm, te segíts engem!

Piaci csarnok álmosa,
Nyomorúságnak táncosa,
Szilveszter-éji harsona,
Gyönyörûm, te segíts engem!

Béta-sugárban reszketõ,
Sok-fejû kölyket elvetõ,
Tengerek habján csörtetõ,
Gyönyörûm, te segíts engem!

Minden idõben ismerõs,
Mindig reménnyel viselõs,
Bájokkal isteni erõs,
Gyönyörûm, te segíts engem!

Öröktõl belémkaroló,
Vánkosra velem hajoló,
Varjakat döggé daloló,
Gyönyörûm, te segíts engem!

Jog hogyha van: az én jogom,
Enyém itt minden hatalom,
Fölveszem kardom, sisakom,
Gyönyörûm, te segíts engem!

Felragyog az én udvarom,
Megdicsõül a vér s korom,
Galambok búgnak vállamon,
Gyönyörûm, ha segítsz engem!

Nagy László

 

ADJON AZ ISTEN


Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
kérdésre választ
õ küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetõk helyett
életet --
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon ugyis, ha
nem kérem.

Nagy László

 


Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Kosztolányi Dezsõ

 

Érzés


Ha van, akit jobban szeretsz magadnál,
úgy, hogy te néki mindent odaadnál,
a boldogságot is, nem kérve hálát,
mért nem óhajtod, hogy ne is legyen,
mért nem mered kivánni a halálát?
S eltûnsz elõle, hagyod, hogy elutazzék,
beletörõdsz abba, hogy ne is lásd, mint
nem óhajtod néki amit magadnak, a
legnagyobb jót, a békét s a megsemmisülést -

nem tudsz felõle, csak szereted.

Kosztolányi Dezsõ

 

Rejtelmek

Rejtelmek ha zengenek,
õrt állok, mint mesékbe'.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hûségbe.

Szól a szellõ, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyüvé énnekem
ezt a nehéz hûséget.

József Attila

 

Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörûnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.

Pilinszky

 

Szerettem Önt

Szerettem Önt: s talán e mély szerelmem
A lelkemben nem hunyt egészen el;
De békéjét ne dúlja már fel ez sem;
Nem búsítom önt már semmivel.
Szerettem önt, némán, reményvesztetten,
Voltam szelíd, majd féltékeny s irígy -
Mély áhitattal, gyöngéden szerettem,
Ég adja, hogy más is szeresse így.

Puskin
(franyó Zoltán fordítása)

 

 

VÁSÁRI RIGMUS BICSKA MAXIRÓL
Bertolt Brecht (Koldusopera)

És a cápa, szája tátva,
Benne sok fog, villogó,
Maxi egy kést hord magánál,
Ám a kés nem látható.

Nézd, a cápa hogyha gyilkol,
Síkos teste tiszta vér!
Bicska Maxin fínom kesztyû,
Éjjel-nappal hófehér.

Kék vasárnap ott a Strand-en
Egy friss hullát lát a nép,
És a szomszéd utcasarkon
Bicska Maxi tûnt el épp.

Hát Smul Meier merre bújkál,
S annyi vastag férfiú?
Bicska Maxi õrzi pénzük,
Ámde erre nincs tanú.

Jenny Towler keble véres,
Benne mélyen még a tõr,
Temze partján Bicska Maxi,
S persze nem tud semmirõl.

Hét kis csöppség, és egy vén ember,
Soho lángol, fúj a szél,
Tenger nép közt Bicska Maxi - õt
Meg sem kérdik s nem beszél.

És a bakfis özvegyasszonyt
Gyásza elsõ hajnalán
Ébresztésképp meggyalázták -
Nem megérte, Maxikám?

 

A rovátkolt fa titka

ki az erdõn véletlen rám talál
meg ne érintse azt a halál
vegyen csak fel
hóvirágok közül csak kotorjon elõ
a tartson a fény felé

*

ha végigsimítják ujjaid e fát
nyíljon fel a titok jöjjön világra hát
ezernyi rovátka kusza rajza
ezernyi vak betû ezernyi görbe
pontok göcsörtös vonalak mik körbe
futnak rajtam át
s e kuszaságból érthetõbb lesz a világ
mert sosem keserû csak rejtve maradt
mit nem értesz sokáig él az avar alatt
s napvilágra kelt mint a hóvirág hogy mi lesz veled
hogy amit tanultál rejtett életed
jó sorsra vált
összes kínzó titkos vágyad s titkos erotikád
életre kel
életre támad
s vidd csak el titkát e görbe fának
annak ki csak vár reád
ki megfejti majd
hogy e kicsiny világban éltet új remény
ahogyan hírt visz a hóvirág
s e fadarab mely a kemény talajban õszökön és sok-sok télen át
mély csöndjében csak arra várt
hogy végre megtaláld
s varázs-nyelven szól most egykor néma fád
te vagy a hírvevõ s az üzenet-elvivõ
rejtek-létre kapuján egyre dörömbölõ
nehéz szívû s örökké reménykedõ
s lásd szól a cave nyelv
a végre megfejthetõ
s mi néma volt eddig az most mind kiált
szétkiáltja vágyad
hited lángod istened szavát
hogy imádd csak imádd
asszonyok közt áldott hamvas szûz máriát
s az õ árva-szép fiát a világ krisztusát
s fogd meg csendben a kezét
annak ki ezredéve nyújtja már feléd
eres kezét gyûrûtlen ujjait
a fogadd a csodát
a napfény-reményt
s az áldott holdsugárt
hogy magasra tekints
a felhõtlen égre fel
egyre fel csak egyre fel
s meglátod ott hogy újra létezel
a világoskék s a mélykék tenger-arc
feléd tekint csak feléd
és széles tenyerén egyre fel
a végtelenbe emel

*

ki tavaszi erdõn majd megtalál
meg ne érintse azt a halál
vegyen csak fel
hóvirágok közül csak húzzon elõ
s tartson az azúr felé

Osváth László József

 

Mért hagytál el, hogyha kívánsz...


Igaz-e, hogy érezlek most is,
Amikor messzire vagy tõlem?
Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
Ha bennem lehetsz csak ünneplõben.

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
Mért fáradnak el a rohanók?
Mért rág szú-módra szét a tenger
Karcsú, viharra teremtett hajót?...

Tudom,hogy jössz majd. Úgy esel belém,
Mint szép, szikrázó mennykõ a tóba!
De megégetnõk-e a világot,
Vonagló lángokként összefonódva?

S pocsolyákba árkolt bús arcomba
Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?...
Ó asszonyom, te balga, te bolond,
Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

József Attila 1924 nyara

 

Szerelem?


Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhõjén, mely ragyog,
És rajta túl derengõ csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetõn,
holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

Juhász Gyula


Mindig velem vagy


Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy.
Elküldelek s követlek; újra elhagy
kalóz kedvem s hiányod visszaszív.
Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma
vonások, gyors madárban röpte célja,
kút mélyén tiszta víz.


Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek,
vágyad tündér játékát õrizem meg,
szemedbõl a tekintet,
bõröd meleg szinébõl, szád izébõl,
ölelésedbõl, csipõd halk ivébõl
újrateremtelek.


Mély álmomban csókodra ébredek fel,
minden nap újra és új értelemmel
fogalmazlak meg: így élsz igazán!
A szélbe rajzollak s kilépsz a szélbõl,
ha arcom lengeti a viz, szinérõl
szemed néz vissza rám.


Mint tükörben a tükör tükörképe:
végtelen arc fonódik egy füzérbe;
melyik vagy te? és én melyik vagyok?
Én adok fényt neked, te fénylesz bennem,
s bennünk a világ. Vagy a végtelenben
valami még nagyobb.

Keresztury Dezsõ

 

Aranyos levelek kavarognak

Aranyos levelek kavarognak
rózsásvizü õszi tavon.
Mint ûrbeli lepkerajoknak
libegése a csillagokon.
Rokonom s szeretõm ez az este,
meg a völgy, melyen õsz rohan át.
A kamasz szél titkokat esdve
emelinti a nyír-rokolyát.
Oly hûvös a völgy, meg a lelkem!
Puhafürtü juhnyáj a homály.
Túl, túl a halószavú kerten
csengõ nevetõ dala száll.
Ilyen õszi borús üzenettel
nem volt tele még a szivem.
Jó volna a fûzlevelekkel
elringani néma vizen,
holdként csavarogni a réten,
hol széna a jószagu ágy...
Örömöm keresem ködös égen.
Szerelem, hol a vágy, hol a vágy?

Szergej Jeszenyin
(Rab zsuzsa)

 

Bántani én nem akarlak

Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhetõ, e világi,
oldhatatlan köt hozzád
a magasztos bizonyosság,
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged

Kányádi Sándor

 

Óh szív! Nyugodj!

Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenõ,
lehellete a lobbant keszkenõ.
Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.
De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.
Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetszõ, mint minden látomás.

József Attila