Cím: Tizedik parancsolat

Író: Trilox
E-mail: trilox@freemail.hu

Jogok: A Harry Potter univerzum szereplõi, és minden hozzá kapcsolódó egyéb név J. K. Rowling tulajdona. Minden más az enyém :)

Rating: Fogalmam sincs.
16 évesen ennél durvábbakat olvastam. Viszont nem szívesen rongálnék vele másokat.

Státusz: kész 2005. 08.

Megjegyzés:
Ha egy szerelem nem kölcsönös, nem szerelem. Hanem mánia, bebeszélés, tragikus félreértés.
(Kornis Mihály – Vigasztalások könyve)

Tartalom: Piton, Én

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

 

Tizedik parancsolat

 

Az nem lehet, hogy Pitonnak gyereke születik! Pitonnak nem lehet gyereke! Maga mondta egy éjszaka, amikor szeretkezés után mellém könyökölt. Nézett engem – utáltam ezt a nézést. Hogy képes két perccel az után, hogy belém élvezett, úgy méregetni, mint egy lovat a vásáron? – szóval kezembe adta a saját készítésû fõzetét, és azt mondta. Nem akar gyereket. Kár az olyat szaporítani, mint Õ. Keserû volt, mint a fõzete, de õszintének látszott. Néha õszintének látszott. Azt mondta, hogy ha valaha is egy nõ a szándéka ellenére terhes lenne, az megölné. Ilyen egyszerûen. Akkor ezt a gyereket, akarja. Nem akarhatja! Nem jár neki! Maradjon magányos élete végéig! Ez a rohadt papír is meggyulladt. Megvárom, amíg megszárad...

Õrületes volt az egész. Hónapokig kerülgettem õt. Komolyan mondom, hihetetlen dolgokat mûveltem. Most, ahogy visszaemlékezem, nevetséges.
Elõször léphettem be a Sötét Nagyúr termeibe. Lenyûgözõ, fenséges és nyugodt volt minden. Csak az én voltam rettentõ ideges. A szívem zakatolt és izzadt a tenyerem. Aki levezetett a folyosón az alagsori terembe, az otthagyott egyedül, hogy valaki mindjárt jön értem. Ácsorogtam, és nem tudtam mi fog történni. Aztán megjelent egy férfi. Magas, sötét hajú, szigorú tekintetû. Hóna alatt könyveket vitt és nagyon sietett. Azt hittem értem jön, de elment mellettem. Kesernyés fûszerillat lengett utána. Talán a rémület tette, de egy életre belém ivódott a kép és az a szag.

Voldemort személyesen fogadott, még ha csak néhány pillanatra is. No igen, a családom rendkívül értékes szolgálatokat tett neki. De ettõl még, én is csak egy voltam a többi halálfaló közül. Lenyûgözõ volt. Olyan varázslókkal találkoztam nap, mint nap, akiket korábba csak az újságok címlapján láttam. Odajöttek hozzám, üdvözöltek és a legkülönbözõbb meghívásokat, kaptam. Szinte minden nap resztvettem egy mulatságon, vagy egy megbeszélésen, ami végül általános ivászatba torkollott. Ritkán ittam velük. Más dolgok okoztak örömet. Valójában 15 éves koromtól kezdve szedtem kábító fõzeteket. Ismertem minden anyagot, minden növényt. Igyekeztem csínján bánni velük, mert tudtam, hogy sokaknak okozták a vesztét. Mulattunk, de soha nem maradtam ott sehol reggelig. Soha nem feküdtem le egyetlen ismerõssel sem. Senkivel a halálfalók közül. Kézrõl kézre adták a fiatal boszorkányokat és én nem akartam ennek a része lenni. Találtam férfit máshol. És nem is mindet öltem meg. De nem volt olyan, amelyikkel kétszer lefeküdtem volna.
Nem akartam kapcsolatot, mert csak egy férfira vártam. Arra a magas, sötét hajúra. És õ is megjelent. Futólag ugyan, és nem vett részt az orgiákon, de ott volt. Túlságosan kedveltek a többiek ahhoz, hogy ne vegyen észre. Folyamatosan szemétkedett, és undorító megjegyzésekkel bosszantotta a környezetét. De én imádtam. Minden mondata igaz volt. Aljas, de igaz. Nem hagyott teret az illúzióknak. Nem volt semmi tudatos abban, amit mûveltem. Azt tettem, ami éppen eszembe jutott, és ez nagyon öntudatosnak látszott. Elõfordult, hogy az illatától elgyengültem és annyira kívántam, hogy nem bírtam magammal, kimentem a megbeszélés közepén. A szabad boszorkány. Rab voltam. Õrülten akartam, és rettenetesen féltem. Nem bírtam ki a napokat bódító fõzet nélkül. A varázsszer még jobban feltüzelt és elsöpörte a maradék gátlásomat is. Nappal szinte sehova nem jártam. Éjszaka pedig vad tivornyákon és gyilkos bevetéseken vettem részt. Valahogy tudtam, hogy utálná, ha tudná. De biztos tudta. Sokkal idõsebb volt. Idõsebb, mint gondoltam. Én pedig fiatal, és tombolt a vérem.

Valójában nem udvarolt, és nem tett semmit azért, hogy megkapjon. Egyszerûen megfogta a kezem és behúzott egy félreesõ kis szobába. Azt mondta: " azé lesz a nõ, aki elõször mer érte nyúlni".
Elvette, amit akart és otthagyott. Õrületesen tudott kefélni. Aki azt mondja, hogy az orgazmus után szükség van "utójátékra" az nem elégült ki. Nincs szükség utána semmire, csak egy ágyra, amin elnyúlhatsz, és belemerítkezhetsz az ernyedt semmibe. De abban a szobába nem volt ágy, és csak a sötétség maradt utána, a combjaimban a csípõjének a ritmusa, meg a feszítõ érzés a hüvelyemben, mintha még mindig bennem lenne. Ez az érzés is belém égett. Most is fel tudom idézni.

Sok munkám volt benne, hogy egyre gyakrabban kerüljünk egy csoportba, az éjszakai portyák alkalmával. Nem szerettet gyilkolni. Ha nem kapta parancsba, akkor átengedte az élvezetet másnak. "Egyszerû emberek, egyszerû örömökkel" ezt mondta. Többet nem öltem meg senkit. Olyan ellentmondást nem tûrõen vetette oda nekem a portyák után "gyere", hogy én sohasem tiltakoztam, mentem. Többnyire az õ lakására. Egyszerre, de soha nem együtt hoppanáltunk. Nem esett nekem egybõl. Nem. Megvárta, amíg a várakozástól már kikészültem, és nem vágytam sem beszélgetésre, sem italra, csak arra, hogy újra magamban érezzem õt. Nem akarok rá gondolni! Nem engedte, hogy a számba vegyem. Nem engedte, hogy hozzá érjek. Ha belegondolok, még az is elképzelhetõ, hogy sohasem csókolt meg. De a számon kívül mindenhol járt a nyelve.

"Normális ember nem szed ilyen vackokat". Ezt mondta, amikor meglátta az asztalomon a pici üvegeket. Utáltam, hogy tudja, hogy mi van bennük. Szerettem volna, ha a karjába vesz, és én elsírhatnám neki, hogy nem bírom ki nélküle, és ne hagyjon el soha. Azt, hogy megõrülök a gondolattól, hogy más nõkkel is lefekszik, és képes lennék bármit megtenni, amit csak akar, csak szeressen már egy kicsit. De nem ölelt meg. Akkor sem, és soha.

Aztán hirtelen vége lett. Voldemortot legyõzte egy kis pöcs. Nevetséges. A legnagyobbat nem lehet elpusztítani. Váratlanul megszûntek a gyûlések. Kisebb érdekvédelmi csoportok alakultak, fõleg pénzügyi vonalon. Legális összefonódások. És én nem tartoztam sehová. Az ijedt kapkodásban megfeledkeztek rólam, és nem kellettem senkinek. A kis fiolák átsegítettek a nappalokon és az éjszakákon, és újabb nappalokon. Egy idõ után már eltompult bennem a hiányérzet. Aztán valahogy eszembe jutott, hogy utálná, ha tudná, hogy szedem azokat a vackokat. Többet nem szedtem. Valahogy kibírtam a napokat, egymás után.
Lecsillapodtak a kedélyek, elsimultak a hullámok, és már mindenki "normálisan" élt.
Sok halálfalót elfogtak, és sokan adták fel a társaikat. Én csak néhány hetet töltöttem az Azkabanban. fiatal korom okán, elengedtek. Szerencse, hogy már elõbb leszoktam. Odabent ételhez sem lehet jutni, nemhogy fûszerhez. De hírek odabent is vannak. A rabok õrjöngve üvöltözik bele az éjszakába a titkaikat. Csak én nem. Kibírtam, mert arra gondoltam, hogy sohasem bocsátaná meg, ha beszélnék róla.
Kibírtam, mert az õ nevét senki nem mondta. Kibírtam, mert még látni akartam. Kibírtam, mert meg akartam ölni.

Tudtam, hogy a Roxfort tanára lett. Sok ismerõsöm gyereke járt oda, akik folyamatosan hozták a híreket. Mintha vele éltem volna. Mindent tudtam. Tudtam a barátnõjérõl is, de nem érdekelt. Egy barátnõ, semmi! Millió barátnõ sem számít. Az nem kötelék.
Aztán valahogy megváltozott körülöttem minden. Új vizsgálat indult ellenem. Elvették a varázspálcámat és visszavonták az engedélyemet. Minden valahogy távolra került, és lecsillapodott.
Csak az éjszakáim voltak iszonyúak. Az álmok, amikben bocsánatért és a szerelmemért könyörgött, és ami után felébredve rá kellet jönnöm, hogy nem. Õ sohasem fog könyörögni. Nap, nap után.

Az nem érdekel, hogy megdugta azt a nõt. Rengeteg nõt megdugott. De ha belegondolok, hogy Pitonnak könny fog csillogni a szemében, és elszorul majd a torka, amikor a kis vakarcs elõbújik az anyjából... Dögöljön meg! Dögölj meg, Perselus Piton! Meg lehetne tenni, valahogy. Volt itt egy könyv...