Cím: Sötét varázslat

Író:
Trilox
E-mail: trilox@freemail.hu

Jogok: A Harry Potter univerzum szereplõi, és minden hozzá kapcsolódó egyéb név J. K. Rowling tulajdona. Minden más az enyém :)

Rating: 16 év

Státusz:
kész 2005.12.

Megjegyzés:

Tartalom:
Piton, Narcissa, Hádész


––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Piton!
Most sikerült. De Te is tudod, hogy újra találkozunk.
H.


Sötét varázslat


Az asszony szomorúan nézett a távozó férfi után. Piton fekete talárja lobogott, ugyanúgy, mint máskor, és a férfi sötét haja a vállát verdeste.
Talán visszanéz, gondolta az asszony, pedig a lelke mélyén tudta, hogy Piton soha nem néz vissza. Talán most. De ezt a tálán, sokkal fájdalmasabb volt, mint a nem. Mert valójában nincs talán. Mindenki, mindig tudja, hogy mit tett és, hogy vállalnia kell a következményeket. Narcissa elárulta Pitont, és ezzel nem csak Pitont, a saját szerelmét is. És hiába tudta azt is, hogy Piton is tudja (tudná, ha érdekelné), hogy egyedül az asszony az, aki elfogadja és szereti, Pitonnak nincs szüksége rá. Egyszerûen nem kell.

Hádész a homlokát vakargatta, ahogy a nõre nézett.
– Nem tudom... ilyet, még sohasem csináltam. Egy halandó, rendben van. Néha egy-egy félisten. De valaki olyannal szerzõdni, aki nincs is? Mi benne az üzlet? Holnaptól hátrébb raknak a polcon és megszûnsz létezni, minek kellek ehhez én?
– Tudom, hogy furcsa. – a nõ kihúzott derékkal, elszánt tekintettel ült az Alvilág Urával szemben.– de ha megteszed, és sikerül – sejtelmes mosolyt reppentett Hádész felé – akkor még négy ilyet hozok, mint én. Gondolj bele! Négy lélek, amihez sohasem férnél hozzá máskülönben.
Hádész szemében érdeklõdés csillant, de egy pillanat alatt el is halt. Unottan dõlt hátra a székében és ujjai között egy apró kígyót tekergetett.
– Nem üzletelhetsz más lelkével. Úgyhogy valójában a saját, mondjuk ki bátran, elpiszkolódott kis lelkecskéden kívül, nincs amit adhatnál. Nem megy drágám. Szeretném, de nem megy.
Az asszony lecsukta a szemét és a következõ pillanatban, amikor kinyitotta már egy másik Narcissa ült Hádész elõtt. Egy mindenre elszánt kötéltáncos, aki háló nélkül fog ugrani. Hádész meglátta a nõ szemében, hogy most ért a lelke legmélyére. Nincs benne sok, de amit itt talál az már biztosan az övé lesz.
– Akkor, valamennyi nõ. Mindegyik, amelyik rajtam keresztül beleszeret. Aki csak egy pillanatra is beleképzeli magát az én helyembe. És amikor ott van. A Tiéd.
Hádész ujjai között megállta a kígyó. Az alvilág istene elgondolkodva nézte a nõt, majd a szája mosolyra húzódott.
– Megállapodtunk.
Szürke füst kavargott és Hádész palástja kavarogva forgott, míg az alvilág istene eltûnt szinte teljesen, és csak egy könnyû csókot lehelt Narcissa vállára. A csók nyomán apró fekete, hold alakú folt égett a nõ bõrébe. A felbonthatatlan szerzõdés pecsétje.

A felügyelõ idegesen rágta a szája szélét. Döbbenetes mennyiségû megmagyarázhatatlan eset az utóbbi napokban. És mind nõ. Néhány nap alatt 16 nõ esett kómába minden elõzmény nélkül. Nincs bennük semmi közös, csak az, hogy mindegyikre természetesnek látszó körülmények között találtak rá. Érezte, hogy kell lennie valami elfogadható magyarázatnak. Minden bizonnyal van egy tiszta és érthetõ válasz a kérdésre. Folyik az adatok feldolgozása, de közös pontot eddig nem találtak
Valójában nem is került volna az asztalára, ha a feltûnõen sok, hirtelen eset miatt nem gyanakodnának valami szörnyû terrorcselekményre. Mérgezõ üdítõital, vagy hasonló. Volt már rá példa.
A férfi a kezébe hajtotta a fejét és megpróbált koncentrálni. Találnia kell valamit, bármit, ami közös ezekben a nõkben.
– Az isss...koláját! – hördült a férfi, mert a hatalmas kupac tetejérõl egy mappa lecsúszott belepottyant a felügyelõ kávéjába. Kihalászta a mappát a csészébõl és egy félig használt zsebkendõvel, leitatta róla a kávét. Szétteregette a lapokat, hogy megszáradjanak, mielõtt visszacsukja a dossziét, máskülönben menthetetlenül összeragadnak az oldalak.
Nézte az elõtte heverõ képet, melyen egy 35 körüli nõ mosolygott, és minél tovább nézte annál biztosabban érezte, hogy szétrobban a feje, mert érzi, tudja, látja, hogy a nõ szemében ott van a megfejtés. Csak bele kéne képzelnie magát. Egy átlagos megjelenésû, középkorú nõ... a hobbija... az ilyenek kézimunkázni szoktak, meg gyereket nevelnek és vasárnaponként remek ebédet tálalnak a férjüknek. Talán igaz lehet. De talán nem így él. Talán nincs is férjnél, és rémülten kapkod a múló idõ után, miközben megpróbálja elhitetni magával, hogy nincs szüksége senkire és jó neki így. Talán. Talán csak egy hétköznapi eladónõ egy kávézóban, aki mesés álmokkal színesíti a mindennapjait, hogy elviselhetõvé tegye a szürke és unalmas hétköznapokat. Lehet. Lehet így is. Vagy egészen máshogy Egy nõ, aki úgy néz magára, ahogy egy csodára nézni kell. Ámulva és mosolyogva is egyszerre, hiszen a csodák nem tartanak sokáig.
A férfi feje már lüktetett az erõlködéstõl.
– Mond el! Mesélj! – csapott az asztalra, rátenyerelve a nõ képére. Döbbenten rántotta vissza a kezét. Mintha áram rázta volna meg, úgy áramlott bele egy ismeretlen érzés. Valami fájdalomféle. Nem a kezében érezte a kínt, hanem valahol belül. Valahol ott, ahova a sírást temette az anyja elvesztésekor. Óvatosan újra megfogta a képet és vissza is, ejtette, mert olyan erõvel tört rá az érzés áradat, hogy felnyögött. Hátát neki vetette a kemény háttámlának és egyenes derékkal ülve meredt maga elé. Az érzések, amiket próbált szétválogatni magában, szinte ismeretlenek voltak számára. Egy nõ érzései. – Ilyen nincs – morogta maga elé, de nem mert újra a képhez érni. – Ki vagy Te? – elolvasta a nõ nevét a lapon. A kiismerhetetlen érzések bántóan kavarogtak a felügyelõ lekében. Hirtelen mozdulattal becsapta a dossziét.
– Nem akarom tudni! – morogta maga elé, miközben az ablakhoz sétált és a homályos üvegen át kinézett az utcára. Egy férfi haladt el az ablak elõtt. Hosszú fekete kabátját rángatta az egyre erõsödõ õszi szél. Haja õszes, pedig nem öreg. talán 40-45 körül lehet. Siet, és menet közben telefonál. A felesége még mindig a munkahelyén van és valószínûleg még órákig ott is marad. A férfi elképzelte, ahogy a nõ ül a számítógép elõtt.
Átnéz a szemüvege fölött, miközben egy rakoncátlan göndör tincset söpör félre a szeme elöl...
A monitoron még mindig a migráció futott. Több mint négy órája. Hibaüzenet nem jött, úgyhogy a nõ ismét visszahajolt a könyv fölé.
Az asszonyt a telefoncsörgés zavarta meg az olvasásban és kelletlenül vette fel a kagylót. A fejében még mindig ott peregtek a szõke nõ szánni aló érzéseinek képei. Nem csak a képek, a lelkében visszhangoztak az asszony gyengéd szavait.
– Pénz kell? – gyanakodott a férfi a vonal túloldalán, hallva az asszony hangjában a lágyságot.
Olyan rég volt ilyesmire példa, hogy a férfi nem csak meglepõdött, hanem valamelyest megijedt. Az asszony titkol valamit. Minden bizonnyal van valakije. Tényleg nem csodálkozna rajta. Mostanában nem sokat beszélgettek, és mi tagadás, az ágyat is szinte csak alvásra használják. Külön szobában, külön ágyban. Mert úgy kényelmesebb. Talán csak az elsõ egy-két évben volt a közös háló, a heves szerelmi csatározások színhelye. Idõvel azután minden visszarendezõdött a házasságuk elõtt megszokott mederbe. Külön szoba, külön ágy. És csak néha találtak egymásra, útközben a lakás valamely pontján. Egy hosszú nézés, néhány suta mozdulat és a jól begyakorolt gépezet beindul. Minden menetrend szerint. Megszokott mozdulatok, és megbízható végeredmény. Egy búcsúcsók és mindketten teszik tovább, amihez kedvük van. Véd és dacszövetség ez inkább. Az izzó szenvedélyhez nem sok köze van. De a férfi rosszul érezte magát a gondolattól, hogy az asszony valaki más mellett keresi a lángolást.
Fázósan összevonta a karját maga elõtt, miközben megállt a piros lámpánál, és rajtafelejtette a szemét a kávéház üvegportálja mögött, az aranyló meleg fényben olvasó fiatal lányon. Hosszú, szép kezében a karcsú kanál lustán kavargatta a teát, miközben másik kezével a notebook billentyûit nyomogatta. Itt... itt... itt van a hiba! A lány felujjongott magában. Körbenézett, hogy megossza valakivel az örömét, még ha csak egy mosoly erejéig is, és a szeme összetalálkozott az üvegen kívül álló férfi szomorú tekintetével. A lány zavartan elkapta a pillantását. Visszatemetkezett a munkájába és javítani kezdte az a levelet, amit írt. Vajon hogyan értetheti meg valakivel a világ másik végén, hogy vannak dolgok, amikre nincsenek szavak. Hiszen nincsenek rá szavak. Félre rakta a levelet és felvette a történet fonalát, ahol egy középkorú tanár éppen azon kínlódik, hogy vonzódik-e a tanítványához vagy nem. Tulajdonképpen elég sziruposra sikeredett a történet, de rengeteg nõnek fog majd tetszeni. Õ maga is meglepõdött, amikor rádöbbent, hogy bár más irányt szánt a sötéthajú és mogorva tanár életének, de valahogy annyiszor felbukkan a történetben, és olyan erõsen kapcsolódik a tanár figurájához a cserfes diáklány, hogy be kellett, hogy lássa, hagynia kell, hogy a lény, amit életre keltett, tegye amihez kedve van.
Piton pálcája nyomán megjelent a táblán a bájital receptje és a diákok lázasan körmölni kezdtek. A férfi megvetõ tekintettel nézett végig rajtuk. "de legalább amíg írnak, nem robbantanak fel semmit" azután újra visszasüllyedt a gondolataiba melyek egyre a körül jártak, hogy hogyan szabadulhatna a csapdából amibe került. Mert az tény, hogy a kis Granger nagyon ügyes és kénytelen értékelni, hogy láthatóan könnyen szedi magára a tudást. De a köztük kialakult furcsa kapcsolatnak nem tud nevet adni. Felelõsségérzet a diákjai iránt, ez természetes. Bizalom valaki felé, akit régóta ismer, és aki mindig is tisztelte Õt. Bizonyára ez is benne van. De Piton nem tudott mit kezdeni azzal a megmagyarázhatatlan érzéssel, ami egyre gyakrabban kerítette a hatalmába, ha a lány közelébe került. Valami, aminek nem ismeri a nevét. Egyetlen dolgot ismert, a bájital készítés fortélyai és a sötét varázslatokon kívül. Azt a döbbenetet, amikor 15 évesen az akkor 20 éves Narcissa Black ágyában kötött ki, a gyönyörû nõ játékszereként. És hiába tiltakozott belül, a nyilvánvaló tény ellen, hogy Narcissa kihasználja õt, és minden bizonnyal fájdalmas vége lesz a viszonynak, a lány szépsége és a hideg elutasítás mögül felbukkanó érdeklõdés vonzása alól nem menekülhetett. Narcissa csodásan viselkedett és az alig serdült fiú, férfinak érezhette magát ebben a kapcsolatban. Azzá lett. Nem csak azt tanulhatta meg, hogy mit szeret Narcissa – vagy bármelyik nõ – az ágyban, hanem azt is, hogy mit vár tõle azon túl. Határozottságot és megbízható higgadságot. Vagy higgadt megbízhatóságot? – a férfi újra végignézett a társaságon és a szeme elidõzött Hermionén – és ezek után... jön ez a kis liba, és mintha kívülrõl kényszerítenék rá, gondolatok bukkannak fel melyek hatása alatt cselekszik, majd eltûnnek ezek a gondolatok és Õ a higgadt és magának való professzor értetlenül áll a kérdés elõtt, hogy vajon miért tette? Vajon, hogyan kerülhetett abba helyzetbe, hogy egy nem különösebben szép serdületlen tinilány hatása alá kerül, akár csak pillanatokra is. Mert ezt nem érezte még soha. Érezte Narcissa falakat romboló vágyának erejét és azt, hogy milyen elfogadva és szeretve lenni. Ismerte az õrjöngõ dühöt, amikor a lány megszakította a kapcsolatot, és a reménytelenségbe taszította. De a diákjait nem tekintette eddig embernek sem nagyon, nemhogy férfinak vagy nõnek. Elég is lesz az ostoba agyalásból. Hermione Grangert meg egyszerûen porig alázza, ha még egyszer a közelébe merészkedik. Ami nincs, arról nem érdemes beszélni. Mindennél fontosabb, hogy megõrizze a nyugalmát. A percek lassan kúsztak, és a bájitaltan óra vége nehezen akart elérkezni. Ritka alkalom volt, amikor Piton várakozott. Gyûlölte a várakozást. És most idegesen doboló ujjakkal múlatta a perceket. Minden lehullott homokszem egy hang. n.a.r.c.i.s.s.a.b.l.a.c.k Sohasem Malfoy. Sohasem másé. Narcissa Black az övé.

A heves ölelkezés után a férfi még pár pillanatig a karjaiban tartotta a nõt. A szája végigsiklott a nõ márványfehér vállán, az apró fekete jelig. A férfinak elállt a lélegzete. Mint a tûz égette az apró fekete hold. A pusztító tûz jele.
Piton gondolatai behatoltak Narcissa tudatába, és a férfi elé terült az egész szörnyûség, amit az elkeseredett asszony elkövetett.
Piton megütközve nézett Narcissára.
– Hogy tehettél ilyet? Még egy gyerek is tudja, hogy Polydegmón eszén nem járhat túl. – csikorogta Piton keserûen – Nem vásárolhatsz szerelmet. Semmilyen áron sem.
Egyre sötétedett a férfi szeme, ahogy gyûlt benne a harag.
Millió asszony élete árán sem kaphatsz meg engem! – üvöltötte Narcissa arcába és ellökte magától az asszonyt. Magára kanyarította a talárját, és távoztában még odavetette a remegõ nõnek
– Ne találjalak itt, amikor visszajövök!

– Nocsak, Piton! – nézett fel Hádész miközben unottan vakargatta a mellkasát. Ujjai nyomán kékesen lángolt fel a bõre és apró, izzó cafatokat morzsolt szét az ujjai között. – Mi szél hozott, öreg cimbora?
Piton levetette magát a szemközti karosszékbe. Összehúzott szemmel nézett vendéglátójára.
Sokáig nem szóltak egymáshoz semmit, miközben Hádész unottan piszkálta a fogait, hosszúra nõtt sárgás körmeivel.
– Gyerünk – nézett fel az Alvilág Ura – Mond, mert nincs sok idõm!
– Azt hittem az örökkévalóság a tiéd... – gúnyolódott Piton
Hádész szemében fellobbant a vörös izzás.
– Akkor: NEM!
– Ugyan, ne heveskedj! Jobb lenne, ha megbeszélnénk.
– Beszélhetsz... – intett Hádész kegyesen és elnézett Piton feje felett.
– Narcissa.
Hádész gúnyos vigyorral dõlt elõre miközben az ujjperceit ropogtatta.
– Jó kis nõ. – kacsintott Pitonra – Benne vagyok vele egy komolyabb üzletben.
– Tudod jól, hogy nem köthetsz vele üzletet arról...
– Hoppá! – kerekedettel el Hádész szeme és széttárta a kezeit – Most, hogy említed. – hangja egyre hidegebb lett, ahogy a szeme egyre vörösebb – Te akarod megmondani NEKEM, hogy mit tehetek? – alakja nõttön nõtt, és már messze Piton fölé tornyosult. Szavai viharként tépték Piton haját – Te koszos féreg! Az Alvilág Ura vagyok! Azt csinálok, amit akarok!
Piton felhúzta a szemöldökét miközben szárazon megjegyezte:
– Azért az sem lenne rossz, ha a dühödön is megpróbálnál uralkodni. Lehetnél mondjuk, Önmagad Ura.
Hádész elröhögte magát, és felhõként kavargó tógával visszahelyezkedett a székébe.
– Piton, Te nem változol. Szóval, miért jöttél?
– Bontsd fel a szerzõdést.
– Nem tehetem.
– Megteheted.
– Megtehetném éppenséggel, de ártana a szakmai hírnevemnek. Lásd be...
– Lásd be, hogy már eleve érvénytelen az üzlet. Eltitkoltál egy apró, ám de fontos részt.
– Piton... a Római jogot még fel sem találták, az Angol jogrendszer a kifürkészhetetlen jövõbe vész. Itt csak én állapíthatom meg a játékszabályokat. És nálunk, itt az alvilágban azok bizony elég izgalmasak. A szerzõdés él.
Piton hidegen nézett Hádészra. Ismerte jól. Nagy játékos. Mindig, mindent visz. Sohasem veszít. A döntetelen a kiválasztottak kiváltsága. Odusszeuszé. Mondjuk...
Maga sem értette amikor kibukott a száján.
– Az életemet.
– Mit akarsz vele?
– Te felbontod a szerzõdést, és cserébe megkapsz engem.
Hádész hangosan felröhögött miközben a térdét csapkodta. Majd hirtelen az asztalra csapott úgy lökte oda Pitonnak a szavakat.
– Nem kellesz! Ami kell, már megkaptam.
Piton felállt és fásultan nézte a székben terpeszkedõ Hádészt. Nem fenséges, nem lenyûgözõ, a hatalma mégis vitathatatlan.
– Köszönöm az információt. Akkor mostanában nem találkozunk.
Hádész unottan pislogott.
– Nem az én dolgom. Jössz, amikor jössz.

Piton megállt a Léthé(1) parján. Pontosan ugyan úgy ahogy 20 évvel ezelõtt. Tudta, hogy megtehetné, hogy véget vet mindennek. Akkor is tudta. Most sem tette meg.
Sietett tovább. Halandónak nem jó az alvilágban idõzni. Még akkor sem, ha valakinek nincs veszíteni valója. Még akkor sem, ha régi ismeretség köti Aidóneus-hoz. Piton végre felért a felszínre ért és hoppanálhatott. Nem sokkal késõbb benyitott az alagsori szobájába.
Narcissa még mindig ott volt. Hiába volt az asszony 42 éves, szép, halvány arcát még nem rombolta szét az idõ. Szõke haja lágy csigákban omlott a vállára, ahogy félrebillent fejjel aludt a karosszékben
A férfi gyengéden a karjába vonta a nõt, ahogy a gyermekeket szokás, és Narcissa megadóan hozzásimult, miközben Piton fáradt arccal hagyta, hogy a nõ a vállába fúrja a fejét.
A férfi keserûen kereste magában az érzést amirõl tudta, hogy éreznie kellene, de nem volt sehol. A lelke üres volt. Soha semmikor nem fogja Narcissa megtudni, hogy Perselus Piton már sokkal korábban megkötötte a saját üzletét. 20 évvel ezelõtt, mindent odaadott cserébe Narcissa szerelméért. De még egy gyerek is tudja, hogy Holtak Urával nem lehet elõnyös üzletet kötni. Ha nem tudja, megtanulja.


Epilógus
Piton becsomagolta a könyvet és Persephoné(2) -nak címezve elküldte a bagolypostával. Egy könyvet, amiben sok varázslat mellett egy szerelmes nõ története fonta át meg át a varázsvilág háborúit. Bízott benne, hogy nem lesz szükség sok idõre.


A kómás elkülönítõben teljes csend uralkodot. Nyugalom és félhomály. Az asszony kinyitotta a szemét a kórházi ágyon. Az orrszonda kényelmetlen érzését messze felülmúlta az az érzés, amit a katéter okozott, amikor a nõ megmozdult. Hangos szisszenésére egy nõvérke szaladt hozzá a másik ágy mellõl. Kutatva pillantott a szemébe és megnyomta a falon az orvosi szoba hívóját. A nõ újra lecsukta a szemét. Csodálatos és egyben rettenetes utazás emlékei kavarogtak a gondolataiban. És a kényszerítõ érzés, hogy le kell írnia. Minél elõbb...

Soha nincs vége.

 

 

 

1. Alvilági folyó. Aki iszik belőle, elfelejti földi életét.

2. Zeus és Demétér lánya, akit Hadész elrabolt és feleségül vett. Az alvilág királynéja