Cím: Sárkánymese 1.

Író: Trilox
E-mail: trilox@freemail.hu

Jogok: Trilox

Rating: 16 év

Státusz: kész 2006. 01.

Megjegyzés:

Tartalom: Az élet, a világmindenség meg minden ...

 

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Sárkánymese 1.

– A kastély, ahol a sárkányok laktak több tekintetben nem felet meg egy hagyományos épületrõl alkotott képünknek...
– Nem felelt meg? – a kissárkány torkából bágyadt lángocskák törtek elõ.
– Persze, megfelelt. Félhomályos volt, és a megfelelõ helyeken dohos is, ezenkívül elég nagy, és imitt-amott eléggé romos is ahhoz, hogy egy sárkány család boldogan éljen benne. Tudod, hogy értem a boldogságot... hogy ne öljék meg egymást az alatt a rövid idõ alatt, amíg együtt vannak.
– Aha! Szóval becuccoltak egy jó kis kéróba a sziklák között.
– Be. – sóhajtott lemondóan az öreg, és karmaival végigkaristolta a szárazan pergõ pikkelyeket a szárnya alatt.
– És? Mi lett velük?
– Kussolj fiam, és akkor elmesélem!
A kissárkány fancsali pofával nézett az öregre, azután a nyelvét végigfutatta a fogain, majd egyetlen pillanat alatt felkaffantotta az ürücombot a mancsai közül.
– Bongyad! – dünnyögte tele szájjal és villás nyelvével a vért nyalogatta a csontokról.
Az öreg lemondó legyintéssel elterült a kavicságyon, farkával széthajtva a felkavarodott port.
– Tudnod kell, hogy a sárkány-nõk a világ legnagyobb szívtiprói, a világ legnagyobb kurtizánjai...
De akirõl az én történetem szól, nem tartozott a mi fajtánkhoz. Nem úgy nézett ki, mint mi. Emberi szemmel valószínûleg szépnek lehetett mondani vagy talán gyönyörûnek, de sárkányszemmel elég furcsa szerzet volt. A sárkány benne volt. A lelkében égett a tûz, és ha belenéztél a szemébe, a szenvedély lángra lobbantott. De a szeme sohasem mosolygott. Mindent megkapott, amire szüksége volt. Csak ránézett valakire, mindegy, hogy férfi vagy nõ volt az illetõ, a tûz hamuvá égette a kiválasztott lelkét. És a lány kéjesen elnyújtózott a fekete porban, amit a könnyek sem mostak el soha többet.
– Az emberek sírni szoktak?
– A sárkányok is. Csak ritkán. Ezerévenként. Az érzelgõsebbje...
– Én biztos nem! Miért tennék olyat? Nincs semmi, amit egyetlen mondattal ne tudnék helyrerakni... "Te most meg fogsz halni"... kész.
Az öreg odacsapott a farkával, és a kissárkány szárnya alá dugott fejjel dohogott.
– Jól van, mond tovább...
– A lány soha nem bántott senkit. Soha nem kényszerített senkit és valójában a mérhetetlen gazdagság sem vonzotta, amit a lábai elé hordtak. Meg fogsz lepõdni, de azért nézett az emberek szemébe, mert õk azt akarták.
Pontosabban nem is a lány nézett a szemükbe. Õk maguk voltak, akik kutatva fúrták a pillantásukat a lány tekintetébe. Egyetlen röpke pillanatra csak, de az elég volt. Úgy öntötte el õket a vágyakozás az elérhetetlen után, hogy a lelkük belepusztult. Nem a lányra vágytak A testét megkaphatták volna, ahogy sokan meg is kapták és csak az utolsó beteljesült pillanat után hibáztak. A vágyakozás ami betöltötte õket erõsebb volt mindennél és olyan mélységesen céltalan, hogy képtelenek voltak bármiben megkapaszkodni, ami megmenthette volna õket. Istenné kívántak volna válni, sõt Istennél is hatalmasabbá, hogy birtokolhassák a birtokolhatatlant – a sárkányt a lány lelkében. Az a férfi, aki utoljára nézett bele az éjkék szemekbe, messzirõl érkezett. Csak egy átutazó volt, semmi több. Még csak nem is azért tévedt a lány fényûzõ termeibe, mert hajtotta a vére. Úgy alakult azon az éjjelen, hogy minden fogadó, minden szállás foglalt volt a környéken. És a férfi, bár nem voltak nagy igényei, de a fagyos késõ õszi éjszakát nem akarta a szabadban tölteni. A lány szívesen fogadta a látogatót, és a férfi hiába utasította el a kényeztetést, ami jár, az jár. A lány tudta ezt. Minden halál elõtt jár valami élet. A vándor elgyötört szikár teste szinte ropogott, amikor elnyúlt a puha vánkosokkal vetett hatalmas kereveten. Hagyta, hogy szakadt csizmáit és poros ruháit lehúzzák róla a szolgálók, és félig már aludt, mialatt a puha kezek finoman megmosdatták, és illatos kenõcsökkel kenegették a testét. Fel sem ébredt addig, míg a reggeli nap hideg fénye be nem kúszott az ágyfüggönyök résein. Eltolta magától a lányt, aki karjával a mellkasát ölelte, és aki a mozdulatra felébredt. Kinyitotta hatalmas sötét szemeit és a vándor belenézett a tansanitként csillogó tekintetbe. Azután elfordította a fejét, felállt és nagyot nyúztózva a földig érõ ablakhoz lépett. A nap hideg fénye nem melengette meg a bõrét, de a vándornak nem is volt rá szüksége. Egyetlen pillanat alatt ejtette fogságba a tüzet, ami a lány szemében ragyogott. Már az övé volt. Ott égett, lángolt és szikrázott azon a csöpp helyen, ahova a vándor ûzte. Mondhatnám, hogy az írisze és a homloklebenye közötti részt szánta erre. De még csak ez sem volt igaz. Önmagán kívül gyûjtötte azokat a dolgokat, amiket látott de nem akart a magáévá tenni. Valójában mindent.
– Elvette, pedig nem kellett neki? Értelmetlenség. – a kissárkány oldalra dobta magát és a hátsó lábával kéjesen vakarózni kezdett. – Azt még érteném, ha felfalja... még azt is, ha egyszerûen megöli. Az szórakoztató. És utána is megeheti.
– Ostobább vagy mint gondoltam! – villantotta a szemét az öreg a kissárkányra. – Még szerencse, hogy van pár száz éved, hogy megjöjjön az eszed.
A kissárkány dühös csóvát lövellt az öreg felé, de az hosszú nyakának ugyanazzal a finom mozdulatával tért ki a tûz elõl és ütött a szarvával a gyerek nyakára. – Ne pazarold a kénkövet! Jól jöhet még a pokolban, ahol strázsálni fogsz, ha ilyen szégyenletesen hülye maradsz! Mit nem értesz, te Komodóból szalajtott korcs? Befejezem és akkor esetleg, ha nem vagy reménytelen eset...
– Tudom, hogy mi fog következni. Ezeknek a történeteknek mindig ugyanaz a vége. A lány beleszeretett a vándorba. A vándor elment. A lány belehalt a vágyakozásba... és senki sem ette meg... Micsoda pazarlás!
– Papírsárkány legyek, ha még egyszer mesélek neked bármit is! Fogalmad sincs róla, hogy mi történik, amikor egy sárkánynõ elveszíti a lelkét.
– A lelkét? Azt hittem a tûz veszett el...
– Feladom! Nem ! Téged adlak fel! – az öreg hatalmas hangján beleüvöltött az idõközben rájuk borult sötétségbe – Szent György, gyere gyorsan... itt van egy igazán kitûnõ legyõznivaló! Ha kell, segítek lefogni!
– Psssssz! Ne hangoskodj! – a kissárkány idegesen húzta össze magát. – Nem szólok, csak mond tovább.
– Feldühítettél. Most már csak a rövidebb változatot mondom el. A lány követte a vándort, pedig a férfinak a legkevésbé sem volt szüksége rá. De a lány kötve volt. Legyõzték, bilincsbe verték. Lélek nélküli szolgává vált. A vándort pedig csak ûzte konokul a saját sorsa. Még csak nem is tudta szánni a lányt. Csak ment, amerre vitte a lába, és a lány vele. Évek teltek el így. A vándor megszokta a lány közelségét. Megszokta de nem tudta megszeretni. Hogy is tehette volna, amikor egy fontos dolog hiányzott belõle – a tûz. Újabb éveket és újabb világokat jártak meg együtt. A lány jelenléte olyan természetessé vált a vándor számára, ahogy levegõt veszel, vagy ahogy belemeríted az arcod a szélbe. Ott volt mindig. Nem beszélt, nem tett semmit csak volt és beleivódót a pillanatba. Minden pillanatba. Minden képbe, amire a vándor emlékezett. Mint valami vízjel.
– Áááá! – ásított a kissárkány. – Ez már unalmas. Történt is valami érdekes?
– Nem tudom, hogy történt-e. Nem tudom, hogy érdekes-e. A lány egy nap megölte a vándort.
– Megölte? – emelte fel fényes-zöld fejét a kissárkány. -De hogy?
– Egyszerûen. Érzések nélkül, szenvedély nélkül. Az egyik pillanatban kihúzta a vándor övébõl a tõrt, és tövig mártotta a férfi mellkasába. Egy pontosan ugyanolyan pillanatban, mint az elõtte levõ sok millió pillanat. Bármelyikben megtörténhetett volna. De nem történt. Csak ebben az egyben.
– Csak volt valami oka, hogy miért éppen akkor! Ez így teljesen értelmetlen!
– Nem tudom, hogy volt-e oka. A sárkánynõk hallgatnak a kalandjaikról. Nem sietnek, és nem magyarázkodnak.
– Te pontosan tudod, hogy miért tette!
Az öreg elgondolkodva nézte a kissárkányt, azután megrázta a fejét.
– Nem tudom, csak sejtem.
– Az ugyanaz! Miért tette?
– Talán azért, mert egyszerûen beleunt a vándorlásba. Lehet, hogy a "tedd tönkre, ami tönkretesz" jelszót követte. Gyakori az embereknél. Vagy talán, mert a sárkányokat le lehet gyõzni, de megszelídíteni nem.– az öreg unatkozó arccal nézett a kissárkányra és nagyot ásított.
– Vagy azért, mert a skorpió megöli Oriont.
– Nézd csak! – emelte fel a fejét az öreg. – Megy ez neked! Holnap majd te mesélsz...
Most már viszont aludj!
Nem sokkal késõbb már mindketten hortyogtak.
A kissárkány arról álmodott, hogy Orion kutyáit hajkurássza körbe-körbe a csillagos égen.
Az öreg pedig... álmában újra emlékezett arra, amikor a vándor elmesélte az igaz történetet.
Mert máshogyan esett ez a dolog. Igaz, hogy a vándor belenézett a lány szemébe, az is igaz, hogy õt nem perzselte meg a tûz. Mert már rég nem égett semmiféle tûz a lányban. Nem a tûz miatt õrültek meg az emberek. Az vitte õket a pusztulásba, hogy nem tudták elfogadni, hogy nincs mire vágyniuk. A lánynak ehhez semmi köze nem volt. A lány valóban beleszeretett a vándorba és valóban vele tartott. De a vándor volt az, aki végül megölte a lányt. Szánalomból, kegyelembõl. Szeretni nem tudta, de nem akarta tovább nézni a pusztulást. Az öreg sárkány elmosolyodott álmában és halkan motyogta.
– Az azért érdekes, hogy a vándornak a lány volt az utolsó gondolata mielõtt szánalomból leharaptam a fejét.

Vége