Cím: Részletek

Író: Trilox
E-mail: trilox@freemail.hu

Jogok: A Harry Potter univerzum szereplõi, és minden hozzá kapcsolódó egyéb név J. K. Rowling tulajdona. Minden más az enyém :)

Rating: 18+ (++)
(16 évesen ennél durvábbakat olvastam. Viszont nem szívesen rongálnék vele másokat.)

Státusz: kész 2005.08.

Megjegyzés:
18+ és még kétszer + :)
A kiskorúaknak, (akik úgy is elolvassák, mindenféle tiltás ellenére) csak annyit, hogy akkor is használjatok óvszert ha a párotok szentül bizonygatja, hogy õ maga a Bájitalok Mestere!!!

Tartalom: Piton

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Részletek...

1. nap

Látom Piton hátát, ahogy ül az íróasztalánál, és dolgozatokat javít. Itt van tõlem 50 centire. Nézem, ahogy az ébenfekete haja tincsekre bomlik a vállán. A ruhájának az anyaga szinte ugyanolyan színû, egészen apró szürkés pihékkel borítva. Végzõsként már elég nehéz elérni, hogy az ember büntetõmunkát kapjon, pláne ha nem is rossz bájitaltanból. Hát, én most itt vagyok. Törölgetem a szertár palackjait, tisztogatom a tégelyeket. És bámulom a profot. Van olyan, hogy valakinek még a kabátja is szexi? Meg a háta? A keze, egyszerûen gyönyörû! Azok a hosszú, erõs ujjak, a finom sötét szõrrel a kézfején. Én meg csak itt állok és törölgetem az üveg nyakát. Föl és le, föl és le. Közben nézem, ahogy ír. Az egyik keze néha pár pillanatig idegesen dobol az asztalon, aztán a másikkal, nagy lendülettel összefirkálja a pergament. Ha közelebb lépek talán az illatát is érezném. Csak egy kicsit közelebb...
Nem fordul meg, miközben váratlanul megszólalt
– Hagyja abba!
– Hm?
– Az az üveg, elég tiszta már!
Visszalépek, és a helyére teszem az üveget. Mi a francot találjak ki? Itt állok tízen valahány Roxmorthi emlékkel a hátam mögött. Na jó, volt még két, elég rosszul sikerült randim a lelátón, és egy a prefektusi fürdõben. Az nem volt rossz, csak majdnem rajtakaptak. Szóval most fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Valahogy azt gondoltam, hogy ha kettesben leszünk, akkor minden megy magától. Csak még el ne küldjön! Megpróbálok lassabban törölgetni. Vagy megkérdezem, hogy a másik szekrényt is kell-e. Akkor szembõl látnám. De az messzebb is van. Akkor inkább lassabban. Fõl és le...

Amikor egy tehetséges végzõssel is gondok vannak, az a tanári munkám teljes kudarca. A kudarcok felbosszantanak. Ha a hátam mögött állnak, az nem csak bosszant, de kimondottan dühít. Gyûlölök ostoba dolgozatokat javítani, és sokkal nehezebben uralkodok magamon, ha valami folyamatosan elvonja a figyelmemet. Mint például most. Ez az ütemes csikorgás az üvegen. Ha nem hagyja abba, üvölteni fogok. Nem akarok vele üvölteni. Tehetséges diák, bár kicsit lusta. A képességei szerint lehetne sokkal, sokkal jobb is. Üvölteni fogok. Borzalmas mennyiségû gyermeteg, szellemtelen, és méltatlan dolgozatot kell még átolvasnom. Üvölteni fogok.
Hagyja abba!

2. nap

Állok a szekrény elõtt, és a dobozokból töltöm fel a fûszeres üvegeket.
Érzem, hogy megáll mögöttem. Megfogja a karomat és a vállam fölött átnyúlva, levesz egy üveget. Nem tudom, hogy amit érzek, az vajon arcszeszének, a leheletének vagy az üveg tartalmának az illata. Csak abban vagyok biztos, hogy az érintésétõl elgyengül a lábam, és izzadni kezd a tenyerem. Utána fordulok az illatnak, és szembe találom magam Piton professzor sötét tekintetével. Nézzük egymást, és érzem, ahogy a vörösség elönti az arcomat.
– Mi ez az illat? – nyögöm ki, ostobán.
– Mi ez a kérdés? – Gúnyolódik a prof. – Ha nem ismeri fel, azonnal megbuktatom!
Nem ismerem fel. Nem tudok gondolkodni. Pedig annyiszor éreztem már ennek a valaminek az illatát. Nézem a nyakát, az apró dudorokat a borotva nyomán, a bõrén. És szinte látom ahogy az illat árad a pórusaiból. Az õ illata. Milliószor éreztem már, amikor megállt mellettem az órákon. Az Illat.
– Boss spirit! – Nyögöm ki. Hála Merlinnek, eszembe jutott!
Még mindig szorosan elõttem áll és fogja a karomat.
– Szerencséje! – Morog rám, és a szemében gonosz kajánság csillan. – Még két hónapig maradhat! – És ennyi. Visszaül az íróasztalhoz dolgozni.

Ritka alkalom, tulajdon képen semmi dolgom. Választ kéne írnom Beatrix levelére, de még nem tudom, mikor érek rá hosszabban, hogy azt a bonyolult ellenszérumot kikísérletezzem. Megint itt áll mögöttem ez a lány, akit én magam utasítottam, hogy töltse fel a szekrényt. Jobban kellett volna figyelnem. Már tegnap is idegesített a matatása. Ez is bizonyítja, hogy az engedékenység sehova sem vezet. Gondoltam a szertárt takarítani mégsem olyan megalázó, mint lemosni a padokat. Végül is egy tehetséges gyerek, még ha csak Griffendéles is. Színtiszta provokáció volt, amit csinált. Teljesen érthetetlen és logikátlan. De nem tûrhetem, hogy packázzanak velem. Az õ baja.
Összeszedem az alapanyagokat. Ha sokáig húzom az idõt, akkor hallgathatok. Beatrix nagyon pikírt tud lenni, ami persze szórakoztató de hosszú távon fárasztó a próbálkozása, hogy belémkössön, vagy megsértsen. Õt sokkal könnyebb megsérteni. Hiú a mérgeire. "egész ügyes kis méreg" ennyi elég, hogy elkezdje dobálni a haját, lengetni a pálcáját és minden második mondatában, szerepelni fog a "nagy", "különleges" vagy a "zseniális" valamelyik változata. Kész szinonima szótár az a nõ. Szórakoztató, amikor bosszankodik. Ha már acsarog, az maga a kéj! Ügyesen kezeli a nyelvet, azért is olyan jó névadó. A szérumok, mérgek, bájitalok kódját könnyebb megjegyezni, ha hasonlítanak valamire. De itt az iskolában egyelõre éppen elég, ha a neveket megtanulják. Többnyire azt sem tudják megjegyezni. És két hónap múlva kimegy egy újabb osztály, amelynek többsége összkeveri a Boss Spiritet a Boss Spitle-vel. Katasztrófa.

3. nap
Alig vártam, hogy vége legyen az óráimnak és ideérjek. Erre nincs itt. Kopogtam. Semmi. Benyitottam. Az irodája üres. Ha elkezdek takarítani, lehet, hogy befejezem, mire megérkezik. Ha nem kezdem el, akkor lehet, hogy dühös lesz. Dühös Piton pedig a madárjósok szerint sem ígér felhõtlen éjszakát.

Szerintem ekkora asztala még Dumbledore-nak sincs. Kicsit törölgetek rajta... Üvegek felcímkézve. Lombikok. Fúj! Ennek baromi büdös szaga van! Pergamenek. Dolgozatok. Valaki trollt kap. Egy másikra meg az van írva, hogy LB. Az mi lehet? Láttam, Borzalmas? Vagy Leginkább Baromság? Papírzsepkendõ. Elegáns fekete-ezüst dobozban. Papírzsepkendõ? Mi a csudának? Az elmúlt hét év alatt még mitesszert sem láttam az orrán, nemhogy náthát. Vagy a diákjainak adja, amikor meleg hangon kedveskedik nekik?
"Az nem a pontszám a dolgozatán, az az IQ-ja. De még mindig jobb, mintha ehhez még 2 feje lenne. Na, vegyen egy zsepit!"
Nem valószínû...
Könyvek. Heidegger: Lét és idõ, Bé-S: A tíz legjobb méreg, Nietzsche: Túl jón és rosszon. Egek! Miket olvas ez! Nem csodálkozom, hogy ilyen harapós! Az alsó könyvben néhány pergamen. Üresnek tûnnek, de túl gyûröttek ahhoz, hogy használatlanok legyenek. Lehet, hogy valamiféle titkos jegyzetek? Az izgalomtól egészen felhevülök. Bekucorodok a hatalmas asztal alá és elõveszem a pálcámat. Particionale! Semmi... Publivire! semmi.. Zajt hallok kintrõl, és a pergameneket rémülten a talárom zsebébe gyûröm. Hallgatózok egy kicsit, de semmi nesz. Megkapaszkodom, hogy kimásszak az asztal alól és már félig kibújtam, amikor rádöbbenek, hogy nem a széket, hanem a professzor térdét fogom. Itt térdelek félig kinn, félig benn, imádott Pitonom lábai között és lövésem sincs, hogy mit tegyek.

Most... Most valami frappánsat... Griffendél Godric most segíts! Neeem! Nem én vagyok, aki egyre feljebb csúsztatja a kezét a prof jobb combján, miközben a másik karjával a bal combjába kapaszkodik. Ez nem én vagyok. Valaki biztosan húzza a kezemet. Engem ki fognak rúgni. Az utolsó vizsgák elõtt két hónappal. Közelebb hajolok hozzá. A kezem már a felöltõjének az alsó gombjainál jár. Nem merek felnézni. Még jó, hogy a hajam eltakarja az arcomat. A ruhájának ánizs illata van. Mint a medvecukornak. Franc, aki szereti. Lassan kigombolok néhány gombot. Az öve olyan kemény, hogy csak két kézzel tudom szétcibálni. És még mindig nem mond semmit. Belehalok. Remeg a kezem, ahogy kigombolom a sliccét. Kicsit mintha megmozdulna a székben, amikor elkezdem óvatosan rángatni a nadrágját. A bõre egészen világos, és finom ráncokat vet, de olyan lapos a hasa mintha egész életében hasizmozott volna. Az illata pedig a frissen vágott fû illatára emlékeztet. Kesernyés, nyers és üde egyszerre. Nem bírom tovább és belecsókolok a hasának kilátszó részébe, miközben a kezemmel az alsónadrágjában matatok.

Dúsan göndörödõ fekete szõr bukkan elõ és elõkanalazom a professzor hatalmas és petyhüdt farkát. Most mit csináljak? Én még soha nem találkoztam ilyennel! Én csak virgoncan meredezõ árbocokat láttam, fürge dákókat, lelkes falloszokat. De ilyen méretes, ámde unatkozó micsodával még nem volt dolgom. A meglepetéstõl mégiscsak felkapom a fejem és ránézek. Engem néz. A szeme sötét és az arcán nem látszik érzelem. Aztán csücsörít a szájával, majd gúnyosan félrehúzza, és a szemöldöke felszalad a homlokára. Ugyan úgy... pontosan ugyan úgy, mint múltkor, amikor a parázs fõzetet készítettük. Az egyetlen, amelyiknek a titka csak a kavarás. Föl és le, föl és le.

A számba veszem amilyen mélyen csak tudom. Az íz szétszalad a nyelvemen. Mintha a teába egy csepp sót tennék. Ez nem puskapor, tartsd nedvesen! Fut át a gondolataimon. A finom bõrt nyalogatom, markomba fogom, kicsit megszorítom, s ujjaim elindulnak rajta föl és le, föl és le. A számban érzem, ahogy megtelik élettel, és kijjebb kell engednem, ha nem akarok megfulladni. Ez az igazi varázslat, ötlik fel bennem. A kezem nem éri át a professzor kemény hímtagját. Föl és le. A számat végigfuttatom egy kanyargósan kidudorodó éren majd nyelvemmel a makkjának vágatékát simogatom, gyors tempóban, és szívni kezdem. Nem liheg. Csend van, és ha nem érezném a hasán, hogy egyre gyorsabban veszi a levegõt, még azt hihetném, hogy unatkozik. A kezem együtt mozog a számmal. Föl és le, egyre gyorsabban.

Belemarkol a hajamba és elrántja a fejemet. A következõ pillanatban, elélvez. Olyan erõvel lövell a levegõbe, mint egy kamasz fiú. De a magja nem érkezik meg sehová. Eloszlik a levegõben. Eltûnik. Tátott szájjal bámulom a jelenséget, majd rápillantok. Akkor nyitja ki a szemét. Huh! Sóhajt, és megereszt egy halvány félmosolyt. De lehet, hogy csak én szeretném odalátni azt a mosolyt, a szája sarkába.
– Rendet rakni! – Morog rám, és nem mozdul.
Ez nem velem történik, gondolom, miközben begombolom a nadrágját és visszacsatolom az övét. A számban még érzem az ízét, a nyelvemen a bõrének a redõit. A kezemben pedig... No, igen! Szépen begombolom a ruháját és felállok. Most pukedlizni kéne és mondani, hogy keziccsókolom! De félek, hogy akkor megátkoz. Inkább kimegyek.

Ahogy beléptem, rögtön éreztem, hogy valaki itt van. Az ablakfülkét valószínûsítettem. Az íróasztalra nem gondoltam. Tulajdonképpen meglepett. Nézem, ahogy a keze felfelé csúszik a combomon és remeg a félelemtõl. Megtehetném, hogy kirúgatom. Jobb lenne, ha abba hagyná. Ostoba nõk! Mindent elrontanak! Fölösleges összezavarni az egyébként tiszta dolgokat. Biztos vagyok benne, hogy elmenekül, ha szembe találkozik a megalázó érdektelenséggel. Az igyekezete, hogy úrrá legyen egy helyzeten, amibe vesztesként lépett be, egészen izgató. De a döbbenete mindent felülmúló, ördögi örömet okoz. Folytatja, hiszen Griffendéles. Valószínûleg nem elõször csinálja. És nem is ügyetlen. Élvezi a hatalmát a testem felett. Egész ügyes. De itt, hatalmam csak nekem van. Jó. Jó lesz ez. Jó ez így. Csináld! Még! Most ne mozdulj!
És a jó elnyeri méltó büntetését. A biztonság kedvéért!

4. nap

Most belépek, és ha rámnéz, akkor elájulok. Ha elmondanám neki, hogy milyen vad álmaim volta akkor õ is elájulna. Á, biztosan nem. Feltehetõleg õ vadabb a legvadabb álmaimnál is. A tegnapi tûzijáték után, ma a randiszoknyámat vettem fel. Ez a tavalyi egyenszoknyám, csak az óta 10 centit nõttem, most combközépig ér. Más tekintetben teljesen korrekt. Arról meg, nem tehetek, hogy növésben vagyok. Benyitok és látom, hogy az asztalánál dolgozik. Valamit morog, amit nem hallok jól, úgyhogy kénytelen vagyok odamenni hozzá. Meglepõdve néz fel és végigmér. Nem látszik rajta, hogy észrevenné, amit kéne. Pedig a combjaim több fiút vittek kísértésbe, mint Mardekár Malazár. Már amennyiben elfogadjuk a híresztelést, hogy voltak kapcsolatai fiatal fiúkkal. Az lesz a legjobb, ha ellibegek a szembe lévõ szekrényhez és igyekszem mindent bevetni. Ha elég magasra nyújtózkodom, a szoknyám felszalad a combövemig. Törölgetés. Fel és le. Fel és le. Az üvegajtó tükrözõdésében figyelem, hogy lát-e. Döbbenetemre fel sem néz! Én itt töröm magam, Õ meg ír. Megpróbálhatnék koncentrálni rá, hogy figyeljen rám. Abbahagyom a tornázást, mert mozgás közben nem megy.
Úgy teszek, mintha az alsó polcon matatnék, közben becsukom a szemem és elképzelem, ahogy ír az íróasztalánál, azután felnéz. Feláll az asztaltól és idejön hozzám. Megáll mögöttem és néz a gyönyörû sötét szemeivel, belecsókol a nyakamba. A nyelve a nyakszirtemet csiklandozza, miközben hátulról átkarol, és a keze a szoknyám alá vándorol.

Mintha tûz égetne a hátam közepén. Rémülten kinyitom a szemem és látom az üveg tükrözõdésében, hogy Piton engem néz, és leteszi a pálcáját. Nem hiszem el, hogy ilyet tett! Megfordulok, és még mindig engem néz. Lassan múlik a fájdalom a hátamból. És a professzor még mindig engem néz. "Nem elképzelni kell, hanem akarni!" ötlik az eszembe. Ha tegnap volt bátorságom, akkor ma is van. Akarom õt. Jobban, mint bármit eddigi életemben. És Piton még mindig néz. "Akarod, de nem tudod mit!" Képek tolulnak az agyamba. A testem mintha lebénult volna, és én mégis elindulok felé. Megállok az asztalnak támaszkodva, mire õ megfogja a csípõmet, és maga elé ránt.
Néz rám és fogva tart, azzal a gyönyörû sötét szemével, miközben széttárja a térdeimet és lassan, finoman végignyalja a combom belsõ felét. A keze a derekamig gyûri a szoknyát, és szinte alig látom a pálcamozdulatot, amivel megszabadít a bugyimtól. A nyelve kéjes lassúsággal vándorol a combtövemnél, és módszeresen elkerüli a szemérmemet. Érzem, ahogy a nagyajkaim megtelnek vérrel, és hívogatóan szétnyílnak. Kapaszkodom az asztalba és sürgetném, hogy siessen, hogy találjon végre rá a csiklómra és nyalogassa és simogassa a nyelvével, mert nem tudok várni, mert nincs idõm, mert nem bírom ki. "Ne kapkodj! Élvezd! Ide nem jön senki!" fut át a tudatomon, és mintha vízbe merülnék, az izmaim elernyednek, és én átadom magam a rajtam kalandozó nyelv játékának. Elõször a gátat, majd a hüvelybemenet nyalogatja, elkerüli azt a pontot, amire leginkább vágyom. A kisajkaimat izgatja, és végre megérzem, ahogy végigsimítja a csiklóm. És a nyelve elindul újra lefelé. Föl és le. Föl és le. Vergõdök a kezei között, és Õ beletemeti a fejét az ölembe, ajkai közé veszi a csiklómat, és finoman szopni kezdi. Felsikoltok. Erre Õ felnéz és a szeme újra fogva tart "Ne csukd be a szemed! Nézd, ahogy csinálom!" És én nézem, ahogy az ujjaival belém hatol, és a hüvelykujja a csiklómat simogatja. Látom, ahogy az ujjai mozognak bennem. Szinte elviselhetetlen érzés a keze a csiklómon és szeretném elrántani magam, de a másikkal erõsen fogja a combomat, és a következõ pillanatban, úgy zuhan rám az orgazmus, mint amikor a kamion csap el egy nyulat. És én száguldok a kamion elejére tapadva. Suhannak mellettem a képek, majd pontokká bomlanak, és én eltûnök a feneketlen sötétségben, ahol nincs tér és idõ. Öröktõl itt lebegek és örökké fog tartani

Állok a polcok elõtt, nézem Pitont az asztal mögött, és remeg a lábam. A szám kiszáradt és gyomromat összeszorítja a félelem. "Valahogy, így kell ezt" fut át a gondolataimon, és a professzor visszahajol a papírjai fölé.

5. nap

Délután ötkor a gyönyörû, észvesztõ, szexis, sötét professzorom helyett csak egy pergament találok az asztalán.
"Takarítson!
Ne nyúljon semmihez!
HT!"

Takarítsak, de ne nyúljak semmihez? És mi a búbánat az, hogy HT? Hülye Tehén? Remélem nem. Hisztérikus Történet? Badarság. Holnap Találkozunk? Holnap találkozunk!! Igen!

A pergamen alatt pedig egy másik levél. Nincs lepecsételve...
Pitonnak van címezve. "Ne nyúljon semmihez!" Ez ugye, nem semmi... ez egy levél.
"Kedves Perselus! (Perseluuuus??? Anyád!)
Korábbi leveledben.... (bla-bla-bla...)
...a méreghatástalanítással kapcsolatban... (Esz a méreg, nyanya?)
....mielõbbi találkozásunk reményében... (Szeretnéd, mi? Húzz sorszámot! Ribanc!)
Beatrix S."

Ja... Ez az a magyar bajkeverõ. A legjobb mérgeket találta ki. Harmadik óta tanuljuk a fõzeteit. És azt suttogják, hogy a rendkívül befolyásos Lucius Malfoy bizalmas barátja. Nagyon, bizalmas barátja... A nagyon gyönyörû, és rendkívül sznob Lucius Malfoyé. Mi lenne, ha a levelét szépen eltakarítanám innen? Piton keze között meghalni... szép halálom lenne. Inkább nem. Hiszen HT!

6. nap

Az utolsó órámat ellógtam, hogy rendbe szedjem magam mielõtt bejövök Hozzá!
És most itt állok, törölgetem a szertár palackjait, tisztogatom a tégelyeket. És bámulom a profot. Ez egy rohadt, szemét, geciláda! Rám sem néz. Áll az asztalnál és valamit kever, méricskél, meg jegyzetel. Ma lejár a büntetõmunkám. Könyörgök, édes, drága, sötétszemû, gonosz professzorom! Legalább nézz rám!

Mérhetetlenül csalódott és dühös vagyok, ahogy elindulok kifelé. Amikor mellé érek, megfordul, és a szekrény felé indul. Belekapaszkodom a talárjába, és magam felé rántom. Szeretnék a szemébe nézni, és jól beolvasni neki. De elvesztem az egyensúlyomat és nekiesünk a falnak. Piton két keze a falon támaszkodik és néz engem. Érzem a leheletét az arcomon. A kezem a vállát szorítja és csorognak a könnyeim. Olyan váratlanul lendül elõre, ahogy egy piton tenné. Belemar a szájával a számba. Lenyalja az arcomról a könnyeket, és újra az ajkamba harap. A nyelvével tele lesz a szám, és olyan követelõzõen csókol, hogy nem kapok levegõt. Hörögve elkapom a fejemet, hogy meg ne fulladjak. Végignyalja a nyakamat, a fülemet és érzem, hogy remegni kezdek. A fogaim összekoccannak.
– Baszdmeg! – vacogom a nyakába – neked öt nap kell, hogy megdöngess egy nõt?
– Nem, kicsim! – vicsorog vissza – neked kell öt nap, hogy felszedj egy férfit!
Megpróbálom szétrángatni a ruháját, de ezek a gombok nem röpködnek csak úgy szanaszét.
Közben õ nyakamat csókolja, és a kezével a combomat simogatja.
– A pálcát! Vedd elõ!– hörgi a nyakamba
– Én is... azt szeretném...– nyögöm neki vissza
– A sajátodat, te ostoba!
A fülcimpáját harapdálom, és vetkõzés közben a talárom zsebébõl elõhalászom a pálcámat.
– Mond, hogy ....Szeparciona.... és húzd végig! – közben egyetlen mozdulattal szétrántja a blúzomat.
– Szepa...arciona! – Lihegem a hajába túrva, miközben a mellemet csókolja.
– Egyszuszra! – morog rám azzal a sötét, tanárbácsis stílusában. És újra a nyakamra tapad, közben a keze már a bugyimat tépi, és az ujjai a popsimat masszírozzák.
– Szeparciona! – és közben lecsúszom a falon. A pálcám nyomán a ruhája nemcsak szétnyílik, de a nadrágja is leszalad a térdéig, és én ismét szembetalálkozhatom a professzorom meredezõ férfiasságával. Ha már ott vagyok, kényeztetem egy kicsit. Õ áll fölöttem, két kezével a falnak támaszkodva és nyög a gyönyörûségtõl. Megfeszül, felránt a karomnál fogva és háttal maga elé szorít. Pár pillanatig csak tart a karjaiban azután érzem, ahogy a farka nedvesen csúszkál az ágyékomon. Le és fel. A keze a meredezõ mellbimbóimat simogatja, azután elvándorol a lábam közé. Belemerítkezik a hüvelyembe, majd az ujjai úgy simogatják a csiklómat, hogy nem kapok levegõt a lihegéstõl, és pillanatok alatt elélvezek. Maga felé fordít és felültet az asztalra. A kezével megemeli a csípõmet, és én megfogom a farkát, hogy segítsek neki utat találni a testembe. Fájdalmat érzek. El akarom tolni magamtól, mert úgy érzem, szét fogok szakadni, ha engedem, hogy beljebb jöjjön. De nem kegyelmez. Keze, mint a satu szorítja a csípõmet az asztalhoz és apró lökésekkel, egyre beljebb hatol. A fájdalom nem szûnik, de mellette megjelenik valami másik érzés, ami arra ösztökél, hogy a derekára fonjam a lábam és felemeljem a csípõm, hogy még mélyebbre hatolhasson belém.
Egyre hangosabban liheg. Lökései nyomán kiborulnak az asztalon az üvegcsékbe kimért bájitalok. Õrjítõ fûszeres illat terjeng. A fejem teljesen kába és rémülten érzem, hogy eltûnik alólam az asztal, el a szoba és csak Piton tart a semmi felett, hogy le ne zuhanjak, hogy el ne tûnjek.
Gyere, gyere! Nyögi a fülembe, és akkor lecsukott szemeim mögött megjelenik Õ. Alig válik el a fekete ruhájában a fekete környezettõl. Csak áll és kitárt karokkal vár engem. – Gyere! – nyögi újra, és én képzeletben belefutok a karjaiba, hogy öleljen örökkön örökké. Hatalmas rugó pattan szét a testemben, és érzem, ahogy elélvez. A saját orgazmusom ránt vissza az átláthatatlan sötétségbe. A hüvelyembõl induló rángások úgy szaladnak szét bennem, mintha egy méretes követ vágtam volna egy tóba. De a kõ ott van. A hullámok újra meg újra összecsapnak a kõ körül. Miközben nem kapok levegõt a gyönyörtõl, a testem majd szétszakad. Piton csukott szemmel áll felettem, kezével kétoldalt az asztal szélébe kapaszkodva. Lihegünk. Fekszem az asztalon, lassan kinyitom a szemem és nézem az orrom elõtt a papírzsepis doboz fekete ezüst csíkjait. Lábaim még mindig a csípõjére kulcsova, még mindketten csak lihegünk. A lihegés szuszogássá szelídül, majd érzem, ahogy lassan, csiklandó érzéssel kicsusszan belõlem. Szóval vége. Leengedem a lábamat és lekászálódok az asztalról.
Az övét csatolva veti oda nekem
– Hozd rendbe magad!
Na, ja! Majd így maradok. Felhúzott szoknyában, bugyi nélkül, széttépett blúzban. Sõt órára is így megyek holnap! Megigazítom a ruhámat, de a fejem még mindig kába. Jó lenne egy kicsit a vállába fúrni az arcom, vagy ha megsimogatna, vagy az is jó lenne, ha nem így nézne rám...
– Milyet akarsz? Narancsosat vagy citromosat?
Milyen mit akarok? Nem értem a kérdést. Nem értem mi történik.
– Epreset – Nyögöm teljesen bután.
Kihúzza a felsõ fiókot, és némi keresgéléssel kivesz egyet a kis üvegek közül.
– Szerencséd van. Idd meg.
Megvárja, amíg megiszom a folyadékot. Keserû és ráadásul halvány eper íze van. Gyomorforgató egy lötty.
– Most már menj! Holnaptól nem kell jönnöd!
– Nem kell? De hát...
Nem néz a szemembe csak áll mellettem, és úgy mondja. Hangosan és érthetõen.
– Figyelj rám, kislány! Mindegy, hogy te hogyan képzeled, de amit gondolsz, az nincs. Nem volt és nem lesz! – azzal finoman meglök az ajtó felé.

Most itt ülök a toronyban, és rohadtul fázom, mert az ablakot kinyitottam, nehogy a banyák megérezzék a cigifüstöt. "Nem volt... és nem lesz!". Hallom a hangját a fejemben.... "Gyere! Gyere!" És megint... "Nem volt... és nem lesz!"
Nem baj, Perselus Piton! Be vagy ragasztva a matricás albumba! Még két hónap van az évbõl. És én leszek az, akit nem tudsz majd elfelejteni!

Nincs jobb, mint a szerelmes asszony könnye, mondja Maldoror... és valóban. Igézõ pillantások, kivillanó combok nincsenek rám hatással, de a nõk szemébõl kicsorduló könny... mint valami afrodiziákum. Felkorbácsolja a vágyaimat és a tudatom szinte cserben hagy. Az átkozott! Mi mást várnak tõlem ezek az asszonyok, akiknek a testébe elmerülni gyönyörûség, de a lelkükbe beleveszni maga a halál. Egy 18 éves lány vagy egy öregedõ asszony, egyre megy. Illatok, kutakodó kezek, forrón lüktetõ vaginák. Csak szétesõ képek maradnak. Érzések melyek nem állnak össze érzelmekké. Néha valamelyikükbõl megmarad egy-egy mondat. Vádak, nevetések és könnyek, újra. A hajnal óráiban a fejembe tolulnak és én nem értem, hogy mit akarnak tõlem. Nõi könnyek és a félhomályos semmibe veszõ orgazmus – a reggel. A nappalok – kapaszkodó lelkek, amitõl nem véd a nyakig gombolt kabát. A ruhám alá, a bõröm alá akarnak kúszni és keresnek, kutatnak, matatnak és kapirgásznak. Összeomlanak, ha nem találnak semmit. Nem figyelnek rám. Megrémülnek és sírnak. A könnyek pedig tûzbe hoznak. Õk pedig újra reménykedni kezdenek, hogy van ott valami, csak meg kell keresni.

 

Vége