Cím: Nyolcadik parancsolat

Író:
Trilox
E-mail: trilox@freemail.hu

Jogok: A Harry Potter univerzum szereplõi, és minden hozzá kapcsolódó egyéb név J. K. Rowling tulajdona. Minden más az enyém :)

Rating: 16 év

Státusz:
kész 2005.12.

Megjegyzés:

Tartalom:
Lucius Malfoy, Narcissa, Piton


––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Nyolcadik parancsolat


Piton kábán meredt maga elé. A tegnap éjszaka megeröltetõ volt és kiábrándító.
A megbeszélésre, amit a kandallón keresztül folyatott a Rend tagjaival... zûrzavaros, értelmetlen zagyvaság. Ha nem akarta volna tesztelni az új bájitalt, amit kevert.... otthagyta volna õket. De a bájital döbbenetes hatású volt. Még így is, még ilyen távolságból is hallott minden szót és minden gondolatot. Persze, nincsenek távolságok. Ezt nála jobban senki sem tudja. De a bájital, olyan hatékonyan szûrt ki a zavaró gondolatokat, és csak azt hallotta, akivel éppen társalgott. Ismét egy jól sikerült szer. És szerencsére kellõképpen behatárolt a hatóideje.
Véreres szemeivel újra belenézett a tükörbe. Jó reggelt! – morogta a feketehajú férfinak a tükör túloldalán és a másik visszabiccentett. Egy újabb nap kezdõdik professzor úr. Egy újabb változásoktól mentes, bosszantó diákoktól terhes nap. Néhány pálcamozdulattal rendbe hozta magát, csak a fogmosást végezte a szokásos módon, fogkefével. Szerette az ínyébõl kiserkenõ vér ízét a szájában. Perverzió? Az, vigyorgott magában. Nem ez az egyetlen.

A folyosón szinte azonnal belebotlott McGalagony professzorba. Minerva nem volt részese az éjszakai tanácskozásnak és most megütközve nézte a gyûrött arcú Pitont.
– Perselus, siessen az ebédlõbe, még bizonyára kap egy kis kávét... – ajánlotta miközben a tanterme felé indult.
Máskor sem valami szívderítõ látvány, de ma reggel... Pitonabb a szokásosnál.
Piton döbbenten nézett a professzorasszonyra.
– Elnézést... – morogta sötéten a férfi – hogy érti hogy Pitonosabb?
– Mire gondol Piton professzor? – állt meg a boszorkány meglepõdve.
Más sem hiányzik csak, hogy egy Piton féle teátrális vitával töltsem a reggelt...
Piton láthatóan fájdalmasan kapott a fejéhez és felvonta a szemöldökét.
– Mit mondott az elõbb Minerva?
– Ajánlottam, hogy kávézzon...
Már az esze sem a régi... kiszáradt fa ez... nincs benne már semmi.
– Grrr... – hörrent Piton és fejcsóválva tovább indult. – Mennem kell... – morogta maga elé.
Szegény... úgy tesz, mintha várnának rá. Ugyan, ki várná? Senkinek sincs szüksége rá.

Piton magára csapta a szobája ajtaját és levetette magát a karosszékébe. A szemei fájdalmasan égtek és a feje is belefájdult a tudatába tolakodott szavak gátlástalan feszítésébe. Nem múlt el még a bájital hatása. Ha ez így marad, abba belepusztul. Nem bírja távoltartani magától a gondolatokat. A varázsital megszüntette a mentális pajzsot, ami megvédte eddig. Ami lehetõvé tette, hogy leperegjenek róla mások gondolatai.
Úgy néz ki, nem tudja, meddig tart a bájital hatása.
Hirtelen megmerevedett. Az óráit... ma biztosan nem tudja megtartani. Átfutott rajta az érzés, ahogy a diákjai felé áradó gyûlölete, mint egy-egy acélpenge hasít a tudatába. Itt marad és megvárja, amíg elmúlik ez a kiszolgáltatott állapot. Az órái pedig... a pokolba az órákkal, ma elmaradnak és kész.
Hátradõlt a karosszékben és becsukta a szemét. A feje még mindig enyhén lüktetett, és azon gondolkodott, hogyan kéne az alapanyagok arányait módosítani, hogy ne legyen a bájitalnak ez a rettenetes utóhatása. De Piton tévedett, ha azt hitte, hogy nyugta lesz. Kevéssel késõbb Dolores Umbridge feje jelent meg a kandallóban, és a fejével együtt a gondolatai. Követelõzõ, agresszív mondatok. És egy gyomorforgató gondolatfoszlány Pitonról, és Dolores hullámzó vaginájáról. Ez után Piton már fásultan tûrte a kopogás nyomán megjelent Mardekáros prefektus ostoba beszámolóját. Az érdektelen elbeszélést kíváncsi és tiszteletlen gondolatok fûszerezték és Piton végül vicsorogva igyekezett visszafogni magát. Csak nem fog pontokat levonni a saját házától?
A kegyelemdöfést Madam Pomfrey adta meg. Piton néhány rövid mondat mellett megtudta, hogy az asszony nem elég, hogy codein függõ, de rendszeresen dézsmálja Piton ópium készletét. Egy gyógyító... ez már valóban sokk volt. Piton elszánt mozdulattal tépte fel a méregszekrény ajtaját. Valamit biztosan talál. Valamit, ami hatástalanítja a bájitalt. Vagy ami legalább egy kicsit enyhíti. Talán ha a beszéd, zsongássá szelídülne. Akkor nem értené. Akkor talán nem szúrnák az agyát ennyire a szavak. Végül az értelmetlen kutakodásból egy újabb kopogás zökkentette ki.
Hermione idõben érkezett a különórára. És Piton gondolatban megeresztett egy sóhajt, mert most végre nyugta lesz.
Megállt az asztal mellett és figyelte, ahogy a lány elõkészíti az alapanyagokat.
– Figyelje a receptet Granger! Nem várom magától, hogy fejbõl tudja. Elsõre... Holnaptól, igen. Most nem.
– Értem professzor úr. – nézett fel mosolytalanul a lány a lombikoknak támasztott könyvbõl.
Még jó, hogy nem várod azonnal.
– Mondom, hogy nem kell most megtanulnia, ráér este. – válaszolt szórakozottan Piton és újabb adalékot dobott a forrongó üstbe.
Nem figyelsz arra amit mondok, vén kéjenc. Csak a mellemet bámulod, miközben fõzõcskézem a löttyeidet.
– Granger maga megõrült? Nézett fel meglepetten a férfi.
– Valamit elrontottam professzor úr?– ijedt meg a lány.
Ha elõrehajolok egy kicsit, ahogy szoktam... pont belátsz a blúzomba, igaz? Tetszik ugye?
Nagy ég, de szánalmas alak vagy.
– Nem tetszik! – fortyant fel Piton, és megütközve nézte a lányt.
– Uram? Mi nem tetszik? Talán rossz irányba kevertem a bájitalt? Csak le és fel, ahogy tanította.
Tudom, hogy kívánsz engem. Nem csak a szemeden látom...
– Azt kívánom legfõképpen, hogy tegye a dolgát, és ne foglalkozzon mással! – dühöngött Piton és hátat fordított. Zavarodott tekintettel levett egy könyvet a közeli polcról és meredten nézte a 628. oldalon levõ rézkarcot. Nem merte felemelni a szemét, mert alig tudta leplezni a keze remegését. A lány tudja. Tudja, hogy azért választotta õt segítségnek, mert kitölti az ûrt az életében. Tudja és megveti érte. Piton keze már a dühtõl remegett és érezte, ahogy az indulat elönti az agyát. Kell neki a lány. Már nem tudja elképzelni nélküle a mindennapokat. De nem gondolta, hogy lenézi ez a kis csitri. Biztos volt benne, hogy büszke rá, hogy vele lehet. De hogy megveti...
– Professzor úr! Készen van a bájital, amit kért.
Tudom, hogy magányos estéiden rólam fantáziálsz, amikor maszturbálsz. Ugyan, kinek kellenél?
Piton megfordult és Hermione üstje robbanva fröccsentette szét magából a forró folyadékot, hajszál híján kerülve el a lány arcát. Piton lecsapta a könyvet, és szinte rohanva hagyta el a dolgozószobát, ügyet sem vetve a döbben diáklányra. Maga mögött felejtve a szavakat, melyek egyre ismétlõdtek.
Magányos... Szánalmas...

A folyosón kapóra jött a kis Potter gyerek. Rajta majd levezeti a dühét. Belerúg párat, és kész. Hermione majd késõbb kapja meg a büntetését, ha megkapja...
– Potter! Magának nem órán kéne lennie?– kötözködött Piton felvonva a szemöldökét.
– Nem, Professzor úr! Mára befejeztem.
Te is befejezhetnéd Piton...
– Úgy? Szóval befejezte. Akkor mit csatangol erre? Miért nem készül a holnapi óráira? Vagy úgy gondolja, hogy maga már mindent tud?
– Nem gondolom, professzor úr! Egyszerûen befejeztem. – motyogta maga elé Harry.
Mi a büdös francért mászik ez mindig rám? Nincs jobb dolga, mint hogy engem baszogasson?
– Ha ennyire felkészült... van mód arra is, hogy most már maga tartson órákat... Potter! – vigyorgott gonoszul Piton – Mibõl is? Mibõl is... mondjuk, mugliismeretbõl! Abban az anyja nagy volt.
– Az anyám mindenben nagyszerû volt professzor úr! – sötétedett el a fiú tekintete.
Neked talán még anyád sem volt. Csak úgy lettél. Némi sárból és egy furcsa gondolatból.
– Mindegy, hogy az anyja mi volt Potter. Úgy látszik magára nem igaz, hogy a mágusoknál a fiúk az anyjuktól öröklik a tehetségüket. Maga inkább az apjára ütött.
– Õõõõ... Professzor úr! Akar még valami érdekeset mesélni a szüleimrõl? Vagy mehetek a dolgomra?
Lehet, hogy az apámra ütöttem, de Õ meg biztos téged ütne meg, ha itt lenne.
– Jó lenne, igaz, ha itt lenne az apja, és maga helyett lerendezné a vitás dolgait. – szegezte Piton a pálcáját a fiú mellének.
– Professzor úr! A szüleim meghaltak. Mint azt Ön is jól tudja. Aki meghalt azt semmilyen varázslat nem hozza vissza. Bárhogy is szeretnénk.
Fáj neked, te görény, hogy van, akit szerettek? Van, ami örök. És te sosem kaptál belõle.
– Potter, maga azt hiszi, hogy a szeretet idealista eszméje megvédi bármitõl is?
– Én tudom, hogy az az egyetlen ami fontos, hogy engem vártak és szerettek. Az életüket adták értem – a fiú lihegett az elfojtott indulattól és nem mert Pitonra nézni.
Én tudom, hogy az az egyetlen ami fontos, hogy engem vártak és szerettek. Az életüket adták értem.
– Feláldozták magukat valamiért, amirõl azóta se bizonyosodott be, hogy megérte az áldozatot. – Fintorgott Piton és láthatólag élvezte a fiú lelkében kavargó indulatokat.
– Feláldozták magukat, azért mert másképpen nem tudtak volna élni. Nem akartak úgy dönteni, mint Maga!
Sárból lettél, és ott vagy otthon. A vaksötétben örökre. Senki nem nyújt kezet.
– Mit merészelsz? – sistergett Piton és a pálca megremegett a kezében.
– Csak annyit, mint maga is... Egyikünknek sincs senkije. De nekem még ebben a semmiben is van egy kicsivel több, mint magának. Akármilyenek is voltak... szerettek engem.
Akármilyenek is voltak... szerettek engem.
Harry megrántotta a vállát és otthagyta a döbbent professzort, aki még utána fordult, mintha mondani akarna valamit. De nem jött ki hang a száján.


Mire Piton visszaért a dolgozószobájába, Hermione már nem volt ott. A lány eltakarította maga után a szétfolyt bájitalt, rendet rakott és elment. Szerencséje... morogta magában Piton és leült a hatalmas íróasztalhoz. Maga elé rántotta az egyik könyvet, amit nemrégiben kapott a Czikornyai és Patza. Az impresszumnál tartott még csak, amikor erõteljes kopogás után Lucius Malfoy lépett be. A szõke varázsló arisztokratikus megjelenése és kétségbevonhatatlan eleganciája annak ellenére bosszantotta Pitont, hogy Õ maga sohasem vágyott ilyesfajta elismerésre. Lucius kérdés nélkül ült le a sajátmaga által odavarázsol trónusjellegû székre, és leplezetlen undorral nézett körbe. Sohasem mulasztotta volna el, hogy kifejezze lenézését Pitonnal szemben.
– Már megint, mi kell? – Most elõször történt, hogy érdeklõdve várta Lucius gondolatait. Kezét ökölbe szorította. Számított rá, hogy az utálat szavai keményen és élesen fognak a tudatába hatolni.
– Szép az otthonod – mutatott körbe a holdhajú varázsló és gúnyosan felnevetett.
Egy hely, ahol meghúzod magad, amikor senkit sem akarsz.
– Azért jöttél, hogy lakberendezési tanácsokat kérj?
– Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. – a varázsló látszólag unottan forgatta a kezében a pálcáját, de Pitont nem tévesztette meg a játék.
– Mégis mire? Hogy hideg van odakint? Vagy, hogy tapasztalatod szerint leszárad a farkam, ha a barátnõdhöz nyúlok? – Piton élvezettel provokálta Luciust.
A hosszúhajú mágust láthatólag nem érintette meg a szavakból kicsengõ rosszindulat.
– Elvettél valamit, ami az enyém. Amire neked valójában nincs szükséged.
Elvetted az egyetlen dolgot, ami biztosan az enyém volt.
– Nem birtokolhatsz valakit!
– Bármit és bárkit megvehetek magamnak, ellentétben veled. Nem értem, mit zagyválsz.
Semmid nincs, és nem hajtanak a vágyak. Irigyelhetnélek a szabadságodért.
– Narcissa sajátmaga döntött úgy, hogy elhagy. Semmi közöm a döntéséhez.
– Ki beszél itt Narcissáról? – a varázsló értetlenül meredt Pitonra. – A fiam olyan rajongással beszél rólad az utóbbi idõben. hogy az már gyanús.
Ne folytasd a kifosztásomat, mert meglátogatlak egy éjszaka, és nem leszek egyedül.
– Nem tudom mire akarsz kilyukadni, de a fiad esetleges furcsa hajlamai, inkább a családból eredhetnek. Én nem támogatok semmilyen irányú rajongást.
– Jól teszed, Piton. Jól teszed! – Lucius felemelkedett a székbõl és fenségesen magasodott a férfi fölé. – Tartsd távol magad a Dracotól! Szorítkozz kizárólag a felügyelõ feladataid ellátására. A többire alkalmatlan vagy. A gyerek nevelése nem a te dolgod!
Narcissa sem téged választott. Csak egy álmot. Álmodhatott volna rólam is, mint annyian...
– Lucius, ha befejezted... menj már a fenébe! Azt teszem, amit jónak látok. A fiaddal is és tudod mit... az exnejeddel is. Szánalmasak vagytok a kicsinyes vágyaitokkal. Az ostoba dühötökkel. Vannak fontosabb dolgok, mint a szex vagy a szerelem!
– Látom, nem tudod mit beszélsz. Vannak fontosabb dolgok? Neked talán, de egyik sem lehet olyan jó... – vigyorodott el Lucius – Ha nem szeretsz... meghalsz.
A szerelem és a félelem kioltják egymást. A félelem pedig maga a halál.
– Mi bajod a halállal? Rád is rádférne!
– Mi bajod az élettel? Rád is rádférne!
A két férfi néhány pillanatig farkasszemet néztek. Az ezüstszõke nap és a fekete éjszaka. Aztán Lucius halk pukkanás kíséretében hoppanált, és a szobára sötétség borult.
A megnyugtató csendben Piton már úgy érezte, mintha múlóban lennének az utóhatások.
Belefáradt mások gondolataiba. A hazugságokba és a képmutatásba. Senki nincs az egész Roxfortban, aki hozzá hasonlóan képes lenne hallgatni? Vagy legalább ugyanazt mondani, mint amit gondol? Csend volt és mintha a gondolatok, amik az elméjébe fészkelték magukat, lassan oszladoznának.
Dumbledore reszelõs hangjára kapta fel a fejét. Meglátta, ahogy az öreg mágus kilép a kandallóból.
– Jó estét Perselus!
Egyetlen perc alatt jutott elhatározásra. Hirtelen mozdulattal fel tépte az ajtót és kirohant a szobájából. Rohanás közben valahonnan a tudata mélyérõl felbukkant, hogy Narcissánál tölti a maradék idõt, amíg végleg elmúlik a bájital hatása. Elõször elhessegette magától ezt a fura gondolatot. Nem vágyott Narcissára. De aztán valahogy mégis... Az asszonyról sok rosszat el lehet mondani, de az egészen biztos, hogy azt mondja, amit gondol. És elég egyszerû a gondolatmenete, vigyorgott magában Piton gonoszul. Nem sokkal késõbb már a hatalmas és undorítóan süppedõs bársonyfotel "rabja" volt. Ernyedten csukta le a szemét, miközben az asszony intézkedett, hogy a manó teát és whiskyt hozzon. Hallgatta a neszeket, amit az egymáshoz koccanó porcelán keltett és érezte, ahogy lassan kitisztul belõle minden gondolat, amit, a nap folyamát a varázsital hatására befogadott. Halk zene szólt és Vivaldi tiszta gondolatmenete és finom játékossága simogatóan hatott.
Minek jöttél ide? Mit akarsz tõlem? Nem okoztál még elég fájdalmat?
Piton döbbenten nyitotta ki a szemét. Narcissa?
Az asszony rámosolygott és a kezébe adta a poharat.
Ha nem fogadsz el annak, ami vagyok, nem kellesz nekem sem.
Piton belebámult a pohárba és a jégkockákat fixírozta. Meghülyült már Narcissa is? Min jár az agya? Túl vannak már ezen.
A büntetés vagyok a tévedésedért.
Felnézett és belemélyesztette a szemét az asszony valószínûtlenül kék szemébe, amiben most is titokzatos álmok kavarogtak. Álszent hazug. Gondolta Piton és újra az italra koncentrált.
Mert azt hitted, hogy büntetlenül megölheted valaki álmát.
Ez a nõ tényleg meggárgyult. Mit kell ekkora ügyet csinálni, egy futó kalandból?
Ugyanazt teszed, amit veled tettek, de én beteljesítem a küldetést. Amire te nem voltál képes.
Piton nem mozdult, csak a fejében száguldoztak a gondolatok. Ez nem Narcissa...
Az leszek, ami te sohasem tudtál lenni. A legnagyobb Sötét Mágus.
Csak hogy tudd... Õ megbocsátott neked, de Én nem.
Piton feje szinte széthasadt a támadástól. Az iszonyatos erejû harag és a fájdalom, ami Narcissa felõl áradt szinte belelapította a fotelba. Soha a gyûlöletet még nem érezte ilyen eleven valóságnak. Soha érzések még nem forgácsolták ilyen kíméletlenül a tudatát. Voldemort ambíciói kicsinyes civakodásnak tûntek most, és Piton tudta, hogy a következõ gondolat megöli.
Megérezted az erõt, amit az anyámtól örököltem? De tõled is kaptam valami fontosat.
Hideg fejjel foglak elpusztítani majd. Még csak örömet sem fog okozni.
Piton fejében felrobban valami. Felugrott a székbõl és a pálcáját az asszonyra szegezte.
A félelem és a harag elöntötte a tudatát és az elméje hangtalanul formálta a szavakat. Adava.. Egyetlen röpke pillanaton múlt, hogy megtegye. Egyetlen halvány sóhaj volt, ami rádöbbentette Pitont arra, hogy pontosan ez volt a szándéka. Narcissa ezt akarta.
Már nem érezte a fájdalmat, amikor sietõsen távozott az asszonytól, akinek kéken örvénylõ szemében minden benne volt, amirõl Piton nem akart tudomást venni.
Mielõtt kilépett az ajtón visszafordult egy pillanatra és szinte láthatatlanul küldte a nõre az exmemoriam-ot.

Narcissa még állt néhány percig a hallban és révedezõ szemmel meredt a semmibe, azután megfordult és könnyed léptekkel visszasietett a szalonba. Értetlenül nézte az asztalon a Whiskys üveget, majd egy könnyed legyintéssel eltüntette. Töltött magának egy újabb csésze teát, és közben két verssoron gondolkodott, melyek meglepõ módon felszínre lökõdtek a gondolatok tengerébõl.
"S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra"

Milyen túlsó partra? Talán az Akherón túlpartjára? Vagy a Léthén, hogy megmeneküljön a feledéstõl?
De a legérthetetlenebb... a legfurcsább... Mi az a szerelem?
Hirtelen a hasához kapott.
Érezte, ahogy a gyermek megmozdult a méhében. Az elsõ rúgás. Pontosabban az elsõ... amit a külvilág is érezhetett.