Cím: Második parancsolat

Író: Trilox
E-mail: trilox@freemail.hu

Jogok: A Harry Potter univerzum szereplõi, és minden hozzá kapcsolódó egyéb név J. K. Rowling tulajdona. Minden más az enyém :)

Rating: 12 év

Státusz: Javítás alatt 2005. 07.

Megjegyzés:
A versrészlet Osváth László József A rovátkolt fa titka c. versbõl való.
(A teljes vers elolvasható: www.padlas.hu/versek)

Tartalom: Piton, romantika, szomorúság

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––


Második parancsolat

 

A repedezõ fatáblák nyitva voltak az aprócska bolt kirakatán. Odabent barnás félhomály és poros zsúfoltság fogadta a belépõt. Mindent beborítottak a szerszámok, fadobozok, kisebb nagyobb ládikák, az ezüst meg arany karikák és különbözõ drótok. Az öregember szorgalmasan dolgozott az aprócska helyiségben. A kicsiny kirakat mögött ült, de szinte sohasem nézett ki az utcára. Asztalkáját erõs lámpa világította meg, de így is szüksége volt a vastag szemüvegre, hogy lássa a munkáját. A férfi aki benyitott ezen a borongós délutánon, meglehetõsen furcsa szerzet volt. Az öregember talán meg is ijedt egy pillanatra, de végül is rájött, hogy az õ korában már kár ijedezni. Ha itt az idõ, úgy is menni kell. A látogató sötét köpenyt viselt, és a ruhája, bár finom anyagból készült, valahogy réginek és divatjamúltnak tûnt. Valamit morgot az idegen, amit köszönésnek is lehetett venni, majd egy sárgult papírdarabot tett az öreg elé.
– El tudja ezt készíteni? – a hangja hideg volt és számonkérõ, mint általában azoknak akik parancsoláshoz szoktak.
Az öreg mester maga elé húzta a papírt, és ráncos, bütykös ujjaival követte az ábrákat a papíron. Két kígyó fonódott egymásba, a fejük egymás felé nézett és a szájukkal egy követ tartottak, a kö pedig egy madár hasába volt ágyazva, mely magasra tartott fejjel széttárta szárnyait.
– Finom munka! – nézett fel az öreg. – Sok idõ. Elkészítem, úgy egy hét alatt.
– Négy nap múlva, értejövök! – a sötétruhás már ott sem volt, csak valami kesernyés fûszerillat maradt utána.
– Nem beszéltük meg az árát! – jutott eszébe az öregnek. Kiballagott az utcára de a látogató már eltûnt, odakint senki sem járt. A feltámadt õszi szél nagyokat lendítve söpörte maga elõtt a száraz leveleket. Az öregember fázósan összehúzta magán a kardigánt és becsukta az ablaktáblákat.

Piton miután kilépett az ötvöstõl, még a következõ kapualjban hoppanált. Nem akart több idõt tölteni ebben a furcsa idegen városkában, amely túl csendes és varázstalan volt ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Egyébként is sietõs volt a dolga, mer még alkonyat elõtt szeretett volna eljutni Emens-hez látogatóba. Tudni akarta, hogy az asszony biztonságban van. Alkonyat után nem szívesen mászkált. Az éjszaka más úré. És éjszaka õ is, más urat szolgál. Emenst még abból az idõbõl ismerte, amikor a férjével együtt járták a világot, tudás és kalandok után kutatva. Még mielõtt Serrát a halálfalók meggyilkolták. És még jóval azelõtt, hogy maga is elkötelezttje lett a Sötét Úrnak. Emens volt az egyetlen asszony aki karcot ejtett Piton szivén. Azóta már sok más asszony vére és könnye csiszolta, de eltüntetni nem tudták.

Az öreg elõvette újra a rajzot és sokáig, nagyon sokáig nézte. Olyan sokáig merengett a rajz felett, hogy a szeme könnybe lábadt. A rajzon a kígyók tekergõzni látszottak, mire a madár a fejükre koppanott. Az öreg megtörölgette a szemét. A rajzt természetesen mozdulatlan volt. Elõvette a legfinomabb ezüstdrótot. Szeretettel végigsimította. Ritkán dolgozott vele. Meglágyította és összefonta. Nézegette a fonadék vastagságát, majd elõvette az apró kalapácsot. Ráhelyezte a fonadékot a kicsi üllõre majd kalapálni kezdett. És ettõl kezve, minden nap késõ éjszakáig dolgozott, a csukott ablaktáblák mögött.

– Perselus! – Emens összevonta a szemöldökét. – Minek jöttél ide? – az asszony felszegte a fejét és hátrarázta sötétvörös haját.
– Én is örülök, hogy látlak, Emens! – Piton invitálás nélkül benyomakodott az asszony mellett, és vadászkutya módjára körbeszimatolt. – Egyedül vagy?
– Maradj még egy kicsit, és holnap ne gyere el! – gúnyolódott az asszony, majd lemondó sóhajjal becsukta az ajtót.
Piton nem ült le. Nyugtalanul körbejárt a lakásban és mindenhová bekukkantott. Emens a nyomában járt, úgy magyarázott.
– Nem kell meglátogatnod Perselus. Nem vagyok veszélyben, és nem félek! Nem vagyok magányos, és nem akarok beszélgetni veled!
Piton mintha nem is hallotta volna. Megállt az ablaknál és az utcát kémlelte. Amikor visszafordult az ablaktól szembetalálta magát Emens dühös tekintetével. Ellépett mellette és felvett egy könyvet az asztalról. Találomra belelapozott.
– Tedd azt le! Nem tartozik rád!
Piton felhúzta az egyik szemöldökét és hangosan olvasni kezdte.
" és minden éjjel, újra arról álmodom, hogy itt van velem. Szereték beletúrni a fekete hajába és elmondani, hogy szeretem..." Piton elhúzta a száját és csúfondárosan nézett az asszonyra.
– Könyörgöm, Emens! Hat éve történt! Meddig akarsz hûséges lenni egy halotthoz?
– Tedd le a könyvet! Én nem egy halotthoz vagyok hûséges hanem a férfihoz aki boldoggá tett!
– Más is boldoggá tudna tenni. Csak egy kicsit engedékenyebbnek kéne lenned.
– Nem tudok engedékeny lenni a férjem gyilkosaival!
– Nem tudod, hogy ki volt az!
– Nem tudom, hogy ki nem volt az!
– Nem én öltem meg!
– Te is hozzájuk tartozol!
Szemük szikrázott, ahogy farkasszemet néztek. Arcuk tüzelt, kezük ökölbe szorult, mint akik mindjárt egymásnak esnek. Piton volt aki elõbb félrefordult. Szemében kialudt a tûz, köpenyét fázósan húzta össze magán.
– Örülök, hogy ismét láttalak. Semmit sem változtál, a múlt hónp óta! Öntudatos vagy és konok. Vigyázz, mert eljön a nap amikor már senki sem kopogtat az ajtódon. Egyedül mardsz, az ostoba emlékeiddel!
Piton kilépett a szürkületbe és sietõs léptekkel hazaindult.


Az apró kígyók már készen voltak. Az öreg mester valamennyi pikkelyüket egyenként belevéste az ezüstbe és szemeik helyére picinyke sárga üveget csöppentett. Ez nem volt ugyan a rajzon de a kígyók olyan szépségesek voltak, hogy az öreg úgy gondolta nem maradhatnak vakok. Kedvtelve nézegette az egymásba fonódó apró lényeket. A gyûrû átmelegedett a tenyerén és forró lett, mintha most vette volna ki a tûzbõl.– Ej, de fura! – Gondolta az öreg, aztán félrerakta, és nekilátott a madár elkészítésének


A teremben fagyos csend uralkodott amikor Piton belépett. Néhány boszorka állt a fal mellett, és Voldemort mögött két csuklyás. – Az egyik egészen boztosan Lucius – gondolta Piton. Voldemort a kezébe vette a gyûrût.
– Hm! Finom munka! – állapította meg mosolyogva, bár ez a mosoly senkit nem derített jobb kedvre. Voldemort magához intette az egyik boszorkányt, mire az egy gyertyatartót és egy könyvet helyezett az asztalra. Voldemort felállt és két tenyere közé fogta a gyûrût. Pisszenés sem hallattszott a teremben. Voldemort állt, csukott szemmel. Aztán hirtelen szétnyitotta a kezeit, és a gyûrû csengve hullott a földre.
Voldemort szeme izzot a haragtól, hangjában tombolt a düh.
– Ezt a gyûrût megbûvölték! Ki volt az? Mondtam, hogy varázstalan legyen! Parancsoltam, hogy senki varázstudó, elõttem hozzá nem érhet! Ki fog meghalni most?
Piton behúzta a nyakát és a szíve vadul kalapált. Beszélnie kell, tudta. Talán meghal. Talán nem.
– Nagy Úr! Egy mugli készítette. Senki nem fogta meg elõtted. Nem lehet megbûvölve. Én magam sem értem hozzá!
– Nézd meg! – Voldemort leült a székébe és onnan figyelte, ahogy Piton felveszi a gyûrût. Akárhogy forgatta, nézegette, nem látott rajta semmi mást mint ami a rajzon szerepelt. Csak a gyûrû hideg ezüst alakjait, a két kígyót a fõnixel és a vérzõ rubint követ. Aztán meglátta az apró jeleket a madár szárnyán. Olyan aprók voltak, hogy a fénytelen teremben ki sem tudta betûzni. Végül a gyertya felé emelte. A gyûrû köve szikrázni kezdett, és táncoló fény betûkkel, egy írást vetített a falra.

"ki az erdõn véletlen rám talál
meg ne érintse azt a halál
vegyen csak fel
hóvirágok közül csak kotorjon elõ
s tartson a fény felé"

– Szóval egy mugli! Pedig ez egészen bûbájnak tûnik. Perselus, drága barátom! Mit tudsz erre mondani? – Voldemort hangja fagyosan szólt. Karja még a szék karfáján nyugodott, de a kezében a pálca Pitonra szegezõdött.
– Uram, nem tudom, hogyan lehetséges ez! Olyan varázstalan volt az öreg, mint egy darab fa. Keresek egy másik mestert, készíttetek egy másik gyûrût!
– A muglik fura dolgokra képesek néha! – vinnyogott az egyik boszorkány. – valaki mesélte, hogy vannak szobrok amik mintha élnének, pedig nincs benne varázs! – súgta oda a másik banyának. – Tényleg olyanok, mintha lélegeznének! Brrr! Hátborzongató!
– A gyûrû fontos. Lucius! Tiéd a feladat. Remélem, Te nem hibázol!
Piton belül még mindig remegett. Még nem biztos, hogy nem hal meg. Még nem biztos, hogy Voldemort megbocsájt. Bár, ilyen kitûnõ bájital készítõt nem talál. Talán ez megmenti. Talán nem.

Az apró madár-alakot elõbb belevéste a fába, azután kiöntötte ezüsttel. Amikor készen volt, még csak egy ezüstpacához hasonlított, de az apró üllõn a pici kalapács és vésõ nyomán lassan kialakult a fenséges fõnix. A széttárt szárnyak minden tollát megrajzolta szerszámaival a mester. Amikor készen lett, olyan szépséges volt, hogy az öreg úgy gondolta, mindjárt elrepül a tenyerérõl. Beleillesztette az apró követ a madár hasába és a szárnyak végét hozzáforrasztotta a kígyókhoz. Lerakta a kész gyûrût az asztalra és csak nézte. Rabul ejtette a két apró kígyó melyek úgy tartották a rubint követ, mintha a madár vérzõ hasát tépnék. Soha még így nem fájt a öregnek, hogy egy munkáját elviszik. Soha nem fájt még. Nagyot sóhajtott, kezébe vette a vésõt és a gyûrût újra az üllõre tette.

Emens az asztal mellett olvasott amikor a bagoly bekopogott az ablakon. Beengedte és levette a lábára kötözött levelet. A borítékból egy finom mívû ezüstgyûrû penderült elé és egy levélke melyen Piton neve állt. Fogta a gyûrût és a levelet, majd olvasatlanul beletette az asztalon álló kis ládikába. A másik gyûrû, a vékony arany karika mellé. A ládikára ráfordította a kulcsot és tovább olvasott.
Napok teltek el, míg újra eszébe jutott a levél. Kivette a kis faládából és nézegette, forgatta a tenyerén a gyûrût, amely egyre forróbb lett. –Ej, de fura! – gondolta, majd kinyitotta a levelet. "Tartsd a fény felé! Perselus" ennyi állt a levélben. Felemelte a gyûrût és az apró piros követ beleszikráztatta az õszi napsütésbe.
A halk zene lassan töltötte be a szobát. Az apró kõ szikrái rabul ejtették a szemét. Csak nézte, nézte a megjelenõ képeket és már hallotta a hangot is. Egy régen hallott hangot. A torkát összeszorította a fájdalom amikor felismerte. Egy teraszt látott. A nyitott ajtón keresztül kihallatszottak a bál hangjai. Odabentrõl szólt a zene, a párok forogtak, táncoltak a parketten. Hallotta a saját hangját, ahogy a teraszon állva Serrával beszélget. Serra megkérte, hogy legyen a felesége. Õ bevallotta, hogy mást szeret. Valakit aki nem viszonozza az érzéseit. Ha ezt Serra el tudja fogadni, akkor sírig hû felesége lesz, de tudnia kell az igazságot. Emens ekkor látta meg, hogy Piton kilép a teraszra és, ahogy megpillantja õket, behúzódik az ajtó mögé. Csak az utolsó mondatot hallotta, amikor örök hûséget fogadott. Látta a Piton arcán átsuhanó keserûséget, amikor Serra és Régvolt Önmaga megcsókolták egymást.
A gyûrû csengve koppant a padlón, ahogy Emens leeresztette a kezét.
– Nem kérdeztél meg, Perselus! – suttogta maga elé – Nem kérdeztél.

Az öreg mester már napok óta nem jött elõ a mûhely mögötti apró lakásából. A boltot sem nyitotta ki. A repedezett fatáblák megakadályozták, hogy az aggodalmasan kiváncsiskodó szomszédok belessenek az üzletbe. Végül a rendõrök törték fel az ajtót, de az öreget nem találták bent. Üres volt a lakás, és üres a mûhely. Az öreg mester nem jelent meg késõbb sem, nem is hallottak róla. A boltot az örökösök hamar eladták. Új tulajdonos lett, aki kicserélte az öreg fatáblákat, kitakarította és átrendezte a mûhelyt.
Az öreg mestert pedig, nem kereste többé senki.

Vége