Cím: Hálózat III.

Író:
Trilox
E–mail: trilox@freemail.hu

Jogok:
Jog, hogy ha van, az én jogom.
Enyém itt minden hatalom,
felveszem kardom, sisakom.
Gyönyörûm te segíts engem!

Rating: 16 év

Státusz:
kész 2006.12.24.

Megjegyzés:

Nem fontos, hogy értsd és legkevésbé, hogy elhidd, hogy mindennek köze van a valósághoz. De érzed, és nekem ez elég. :)

Tartalom:


––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
A feddhetetlen jellemû Lovagnak! :)

 


A hálózat III.

 


– Mit csinálsz? – bukkant fel a férfi a laptop mögött a semmibõl és átnézve felette olvasni kezdte az írást. A lány játékosan elhessentette a kiváncsiskodót aki sietve siklott el az érintés elõl.
– Jááááátszom!
– Megint a mások türelmével? – érdeklõdött az albínó kajánul, miközben levette sötét szemüvegét és fáradtan megdörzsölte valószinûtlenül világos szemét.
A lány felnevetett de a nevetésében nem volt vidámság. Abba is hagyta hamar, és elgondolkodva nézett az albínóra, aki tõle szokatlan lezserséggel az asztal szélére telepedett és várakozóan nézett a lányra. Pár pillanatig hallgattak, végül a lány törte meg a csendet. A hangja vékony volt, alig hallható. Bárki más szomorúságnak találta volna azt a finom színt ami a lány hangjában rezgett, egyedül a férfi tudta mi az. A felismerés izgalma és a félelem a tévedéstõl.
– Megtaláltam a következõt. Te küldted?
– Áá! Nem foglalkozom ilyesmivel! Ha megtaláltad, megtaláltad. A hálózat létezik, függetlenül tõle, hogy látod-e minden pontját.
– Hogy jön ez ide? – túrt vörösre festett hajába zavartan a lány – a Tükrözõdésrõl akartam mesélni. Valami furcsa dolog történik! Valami ismétlõdés... megint hárman vagyunk, csak a szerepek változtak.
A férfi közelebb hajolt és a szeme a lányét fürkészte – Nincs benne semmi furcsa! Képzelj el egy végtelen rácshálót aminek végtelen sok pontja lehet. De... nem minden pontban van lépési lehetõséged. Van olyan fiktív pont, ahol nincs "pont". Érted?
A lány bólintott és a férfi folytatta.
– Ez csupán 3 vagy 4 dimenzió, de ha... – és ebben a pillanatban meglódult a szoba, és a lány sikkantva kapaszkodott az asztal szélébe. Azaz kapaszkodott volna de az asztal megfoghatatlanná vált. Minden rezgõ körvonalúvá sokszorozódott, majd megnyúlt, hogy utána mint a gumilabda újra egyesüljön, majd egy töredék pillanat múlva újra kavargó fénypászmákká váljon. Egyedül az albínó alakja volt változatlan. A hagja úgy süvített, mintha szélvihart próbált volna túlkiabálni. – ha már a negyediket sem úgy képzeled el, mint a korábbak újabb formáját, hanem mint egy olyan koordinátát amely egyszerre van jelen valamennyi pontban akkor a többi, a nem látható rácspontokhoz úgy jutsz hozzá, ha egymásra vetíted valamennyi dimenziót. Nem csak amiket ismersz, hanem amelyeket sejtesz, hiszel, bízol benne, vagy remélsz, hogy létezik. Csak abban lehetsz biztos, hogy ahol nincs pont, az valamelyik másikban ott van. Nem tudhatod melyikben. Ezért sem garantálja semmi, hogy választ kapsz a kérdésedre egy utazás során.
– Mi van??? Nem utazok! Hányni fogok! Hagyd abba! Mooost!!!!
– A kérdésre a válasz mindig kívül van a mátrixon.
– Úgy érted a végtelen rácsháló valamennyi dimenzióján? – merevedett meg a lány – azt mondtad végtelen...
A férfi bólintott.
– Létezik az a pillanat amikor valamennyi pont jelen van és a mátrix értelmét veszti és megszûnik létezni.
A zaj eltûnt, a kép kitisztult és a lány teste megrándult a székben.
– Húúú! – nyögött fel, majd vádlón nézett az albínóra – pontosan tudod, hogy utálom ezt a visszaérkezés érzést. Gyûlölöm amikor ezt csinálod velem!
– Értetted volna e nélkül is? Vagy az elõzõt? Annyira úgy tûnt, hogy nem érted...
– Mit tudom én – vonta meg a lány a vállát – nem foglalkozom vele „mi lett volna ha...” az elsõk között tanítottad meg. Magadal rántottál és én hagyatam. Azóta nem szabadulok tõled – nevetett fel kacéran és kezét a feje mögé téve hátradõlt a széken. A következõ pillanatban hatalmas csattanással borult fel a székkel együtt.
– Rohadj meg! – tápászkodott fel a lány miután kikászálódott a felborult szék rabságából – utálom amikor leckéztetsz. És tudod miért? Mert ha nem léteznék nem léteznél! Nem vagy se több se jobb nálam és mégis folyton ezt csinálod...
– Rendben! – vigyorgott az albínó – térjünk vissza a Te szintedre. Mi van ezzel az újabb sráccal?
– Most már komolyan gondolkodj el azon miért vagy ilyen genyó! – ajánlgatta a lány, miközben leült a felállított székre és ujjai a billentyûkre szaladtak.
– Felelõs vagy az érzéseidért! – vigyorgott az albínó kajánul, miközben közelebb hajolt a laptop kijelzõjéhez de még véletlenül sem ért hozzá a lány kezéhez.
– Persze – morogta a lány – megsüthetem az érzéseimet ha nem tanulok a leckébõl. Hagyjuk most ezt, vegyük azt, amit Én akartam mondani. – felnézett a sápadt férfira és úgy folytatta:
Tudod... korábban, vele azt jelezte a képlet, hogy karmikus kapcsolat...
– Minden kapcsolat karmikus – vágott közbe a férfi rutinszerûen.
– Igen, tudom, de õ szerepel a képletemben is.
– Valószínûleg, hogy a többiek is, csak az õ születési dátumukat nem ismered.
– Direkt csinálod ezt? – csapott az asztalra a lány dühösen. – Pontosan tudod, hogy mit akarok mondani és kötekedsz!
– Direkt csinálom és nem kötekszem. – válaszolta a férfi újra a lány szemébe nézve. – Meg kell értened a legfontosabb dolgokat. A Tér és az Idõ nem sûríthetõ bele egyetlen nyamvadt képletbe ami valamelyest egzakt de a leírónyelve teljesen az értelmezõ személyes emlékeitõl és tudásától függ.
– Jóóó! Igaz! – nyafogta a lány – de most tegyük fel, hogy úgy van, ahogy a horoszkópban szerepel.
– Tegyük fel, hogy minden tehén gömbölyû, mert akkor több fér be az istállóba? Azt várod tõlem, hogy egy tévedésre épített logikai romhalmazról mondjak véleményt?
– Azt várom tõled, hogy teljesítsd amiért itt vagy! – dühöngött a lány.
– Azt teszem! – csattant a férfi hangja.
Hosszú ideig csend volt.
– Fújd ki az orrod! – nyújtotta a zsebkendõt az albínó.
– Nem kell! – dacoskodott a lány fel sem nézve a billentyûkrõl és tovább szipogott, de a férfi hangja olyan lágyan szólt, hogy meglepõdve mégis felnézett.
– Most sírsz? Most? Furák vagytok ti emberek. Amikor bántott, nem sírtál. Amikor megalázott, nem sírtál. Amikor saját magadat aláztad meg egy viszonzatlan vonzalommal eszedben sem jutott sírni. Most meg valami hülyeség miatt képes vagy pityeregni. Ha nem tudnám, hogy az atomjaid egyidõsek az univerzummal, azt hihetném most talált ki valaki, hogy engem fárasszon.
– Neehem sihiiirok – hüppögte a lány – és nem is azért. Nem miatta...
– Pedig el kellett volna siratni. Bár a sírás önmagában ostobaság – egyenesedett ki a férfi és közelebb tolta a kávéscsészét a lány kezéhez és az érintése nyomán felforrósodott a már kihûlt ital. – El sirathattad volna az érzést amit elengedtél, ahogy nemsokára elsiratod majd az ártatlanságodat amit elveszítesz.
– Mi? – nézett fel a lány és ujjai megmerevedtek a billentyûk felett.
– Melyik szó nem volt világos? – húzta el a száját a férfi miközben fekete öltönyérõl egy nemlétezõ porszemet pöccentett le.
– Ez az ártatlanság dolog...
A férfi szemében nem kis kajánság csillogott miközben válaszolt, utánozva a lány hangját – ha nem léteznék nem léteznél... Mindig azt reméljük, hogy valaki más tudja a választ – közelebb hajolt és a hangja komolyra váltott –, de Te már tudod az igazságot is...
A fém kávéscsésze nagyot csörrent az asztalon.
– Sehol sem jobb... és senki sem tudja a választ – bólintott a lány miközben megpróbálta elrejteni a mosolygását – Csak Te tudod ki vagy és mit akarsz.
– Mindenrõl tudok ami fontos. Mindent ismerek ami része a hálózatnak – vigyorgott a férfi és félkézzel beletúrt tejfölszõke hajába – Te pedig mindig fogsz tudni annyit, hogy elboldogulj. Emlékezz rá, mondtam!
– És azt hiszed, tudod elõre, mit fogok lépni – villant a lány szeme gúnyosan miközben letörölte a szemérõl az utolsó könycseppet–, pedig én csak egyetlen szabályt ismerek: tedd, amitõl félsz. Tedd, amit legkevésbé tennél. Keresd az érzést, aminek nincs helye, ideje. Mert semmi más nem hiteles, csak amit még nem takartak be a szabályok, a konvenciók és a rettegésed, hogy fájni fog.
A gép halkan csipogott és a lány összerezzent. Folytatódik hát... és most a tükör másik oldalán áll. Szemben vele talán pont az, ahonnan Narcissa nem tudott visszajönni. Bár, már alig tudta magában felidézni a szõke nõ alakját. A fájdalmat amit érzett korábban. Pedig szüksége lenne most az érzésre, hogy megértse mi történik, közöttük. És miért megint hárman? Mindig... minden idõben...
Megnyitotta a levelezõt és
lassan mosoly kezdett derengeni a szája körül, ahogy olvasta a sorokat, aminek már minden szavát ismerte. Milliomodszor az idõk végtelenjében.
„Mindez o.k. – olvasta a fiú üzenetét – de tõlem eléggé távol áll az, hogy valami kegyetlen besurranó kéjgyilkost, emberáldozó papot, szadista hóhért, elfajzott orvost, perverz taxisofõrt meg ilyeneket játszak...”
A lány ujjai könnyedén futottak a billentyûzeten.
„Nem áll távol. Leírtad... a gondolat megszületett, és lassan a bõröd alá kúszik, mint a szerelmes nõ simogatása amit már nem is a testeden, hanem a lelkedben érzel. A gondolat tõled függetlenül létezik, ahogy minden szó amit leírsz. Nem én mondom... Lilith mondja. Minden démonok õsanyja. Nem kéne más neked sem, csak leírnom néhány mondatot és folytatnád. Nem szabadna félned a sötétség erejétõl ami benned rejtezik... a rém mindenkiben ott van, és csendben lapulva várja, hogy utat nyisson neki a fájdalom. Ott vannak, minden rémült szívdobbanásban, minden félelemtõl suttogva kimondott szóban. És Lilith vár. Örökre vár téged, hogy a karjaidba olvadjon és megmutassa neked a sötétségbe veszõ gyönyört...”
Az albínó arcán most sem látszódott érzelem.
– Olcsó ponyva – vetette oda és a lány felkacagott.
– Igen! Szó szerint ez lesz a következõ mondatom. Tényleg mindent tudsz!
Az albínó lassan indult az ajtó felé, bár megtehette volna, hogy egyszerûen köddé válik. De most a szokottnál is lassabban ment. Ismeretlen feszültség kezdett vibrálni körülötte és a lány zavarodottan kapta fel a fejét.
– Még valami... – fordult vissza a férfi alsóajkát beharapva egy pillanatig elnézett a lány feje felett. – Az utolsó üzenet amit szélnek eresztettél... szemét, aljas és undorító húzás volt. Leírtad, pedig pontosan tudtad, hogy olvasni fogja. Ahogy a többit is. Tudtad és megtetted mégis. Pontosan tudtad, hogy bármit mondhattál volna neki, csak azt az egyet nem. Lehazugoztad. Egészen végig azt gondoltam, hogy legalább önmagadhoz hû maradsz, hamár mindenkit becsaptál aki ismer és aki bízik benned. Pedig... – a férfi tekintete a lányéba fúródott és a szeme olyan hideg kék volt, hogy szinte fájdalmat okozott, de a lány dacosan állta a tekintet. A férfi elindult és az ajtó hangtalaul csukódott mögötte.
A lány kifújta a levegõt amit addig benttartott és visszafordult a gép felé. Pár pillanatig nézte a kijelzõt.
– pedig.. pedig... – morogta alig hallhatóan. – pedig szeretem.
Megvonta a vállát és az ujjai könnyedén futottak a billentyûzeten. „Kedves ...”
Még egy pillanatra megállt, azután elmosolyodott. Sietség nélkül, könnyedén lépett át a másik létsík ismeretlen pontjába és leírta mindazt az érzést amiben sosem volt része. De ott, abban az életben ismerte, valósággá vált. Õ maga volt az ismeretlen lány a buszon. „Úgy olvadok a karjaiba, mint ha nem is lenne csont a testemben. Úgy is érzem magam. Mintha testem sem lenne, csak szám és benne milliárdnyi apró idegvégzõdés amelyek külön-külön érzékelik ahogy finoman de feltartóztathatatlanul birtokba veszi mindegyiket. A nyelvünk kalandozó játéka elmossa belõlem annak a néhány ügyetlenül tapogatózó, nyálas vagy éppen kellemetlenül erõszakos csóknak az emlékét amiben eddigi életemben részem volt....”
Nem kellett sokat várni és a válasz megérkezett. A kapcsolódás létrejött. Ahogy mindig.

„Lényének csodája immár szinte minden érzékszervemet betölti, de nem elégszem meg ennyivel – több kell. Még! Még! Még! Akarom!!! Érezni akarom azt a buján nedves, bársonyos finomságot mellyel magába fogad – mellyel teljesen körülölel. A szívem gyorsan ver – elbódulok ettől a lánytól. A realitásoktól egy egészen távoli, vágyakkal, érzésekkel, borzongatóan izgalmas dolgokkal teli helyre kerülök mellette.”
Hosszú idõ után nézett csak fel újra. Alig bírta megfékezni a remegést ami rázta.
Átlépett. Tudta mikor történt, mert érezte a fiút. És másokat is, akik odaát jártak. Egyre többeket.

Fázósan maga alá húzta a lábait és a pohár után nyúlt amiben még meleg volt a kávé.
Pont ahogy jósolták.
Most, és mindörökké...