Cím: Hálózat II.

Író: Trilox
E–mail: trilox@freemail.hu

Jogok:
Jog, hogy ha van, az én jogom.
Enyém itt minden hatalom,
felveszem kardom, sisakom.
Gyönyörûm te segíts engem!

Rating: 16 év

Státusz: kész 2006.07.24.

Megjegyzés:

Tartalom:

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

S.–nek, bármely világban.:))

A hálózat II.

"Egy borús estén történt, amikor két lány összedugta a fejét. Kezük egymáshoz ért a jóstábla felett.
– Reám írnak az angyalok, letörölnek a nagyok... – suttogta a szõke, és a gyertya lángja lobogni majd füstölni kezdett. A gonosz betért, hogy megpihenjen és elnézze az esendõket, ahogy játszanak. A hitükkel, a szerelmükkel, az életükkel..."

A lány lecsapta a szakadt könyvet. Nem is értette magát, hogy miért vette kézbe, hiszen már a címe is... "Pokolra hív". Ki ad ilyen hülye címet egy könyvnek? Laza mozdulattal söpörte az asztalról a papírkosárba a ponyvát amely sarkával pontosan belepottyant az eperjoghurtos dobozba. Papírkosárba nem dobunk ételt – futott át a gondolatain. – Így igaz. És nem vallunk szerelmet vadidegen embereknek. De miért? Miért másabb ez, mint azt mondani valakinek, hogy "kösz a munkát amit megcsináltál. Remekül sikerült"? Vagy azt mondani egy barátnak, hogy "kedves vagy nekem, de amit mondasz az egy épületes hülyeség..."? Eh! Nem mélázott tovább a dolgon. Megtette. És megtette volna újra. Sosem fogadta el a szabályokat amik kimondják... ne tedd másnak, amit magadnak kívánnál. Lehet, hogy a másik nem szereti... pedig a bõrébe tetováltathatta volna. Mert kevés igazabb mondatot ismert.

Leült a géphez. Lehunyta a szemét és a férfi újra ott állt az ajtóban. Magas alakján fekete öltöny feszült... ami E. szerint jól állt neki... világos bõr... és az elmaradhatatlan sötét napszemüveg. A lány szíve belesajdult. De nem számít. Itt van, pedig azt hitte nem jön többé. Soha, senki nem látott még a sötét szemüveg mögé. Emlékszik az érzésre a kezében, ahogy a férfi megfogta a csuklóját amikor játékosan a szemüveghez nyúlt, hogy levegye. "ne keress, ne kutass utánam"
Eltolta maga elõl a klaviatúrát. Jól van. Nem fogja keresni. Minek is tenné? Elengedte. Még az elõtt elengedte, hogy megtalálta volna. Nem tehet róla, hogy nem tudja eltépni azt ami nincs. A hálózat kötelékei nem láthatóak. Élnek amíg használod. Létezik amíg létezel. Adhatsz neki nevet de valójában névtelen. Hiheted bárminek, szerelemnek, barátságnak, anyai ösztönnek vagy amit akarsz... nem az, aminek gondolod. Sosem az. Nem az a szereped amit hiszel... a pók újraszövi a hálóját, mert azt hiszi az a dolga. A saját hálójának a rabja. A szövés rabja. Te... szabad vagy?
A férfi kérdései megválaszolatlanul doboltak az agyában.

Zizzenve rebbentek a papírok a ventillátor nyomán. Lassan beesteledett. A lány fáradtan dörzsölte meg a szemét és öntudatlan mozdulattal nyúlt a kávésbögre felé. Keze a semmibe markolt. Meg sem rezdült a meglepetéstõl amikor egy kéz rákulcsolta az ujjait a bögre fülére. Az orrába kúszott a kávé kesernyés illata és az érintéssel együtt szétáradt benne.
– Mit vársz tõlem? – suttogta csukott szemmel – Nincs hatalmam felette. Nem én akarom, hogy újra megtörténjen! Nem akarom!
– Gyõzd le!
– Nem legyõzhetõ!
– Szerezd meg!
– Nincs helye az életemben!
– Akkor tudd meg, hogy mit akarsz.
– Ha ilyen egyszerû lenne – sóhajtott és kinyitotta a szemét. Aki együtt él egy elképzelt férfival az megszokja, hogy a másik jön-megy... de van sok elõnye is... nyújtózott kéjesen a lány, majd ujjai a klaviatúrára szaladtak. "Egy borús estén történt, amikor két lány összedugta a fejét. Kezük egymáshoz ért a jóstábla felett" a lány meghökkenve nézte a monitort. Mi a bánat ez? Soha életében nem írna le egy ilyen mondatot... keze mozdulatlanul pihent az ölében miközben a monitoron villogva szaladtak a betûk.

"– Te csináltál már ilyet? – kérdezte aggodalmas hangon a szõke lányt, aki válaszképpen gonoszul felnevetett.
– Igen! Van egy hülye csaj, akit utálok. Behazudtam neki egy pasit a fórumon ahol beszélgetni szokott. Idõnként megbeszélek vele egy randit. A múltkor a mozijegyet is megvetettem vele. Hülye liba!
– Mert utálod? – nézett rá megütközve a másik de nem mert ellentmondani – viccesnek tûnik... – fûzte hozzá elbizonytalanodva. És a vidám szõke lány hirtelen félelmetesnek látszott a lobogó gyertyák fényében. Idegennek és gonosznak.
– Csak bosszút álltam. Mert õ is utál engem. – hajolt elõre és az orrában megcsillant a pearsing.
– De ez más. Ezt most azért csináljuk, hogy... – a barna lány vidáman felnevetett – Mert nem vagyunk teljesen normálisak! Ez a pasas megõrjít a dolgaival.
– Én megértelek. Tudod... én tudom, hogy téged kedvel. Velem csak játszik. De téged valóban kedvel – mosolygott a szõke és finom ujjaival megpaskolta a lány karját.
– Kedvel? Gondolod? Szerintem hazudik. Lehet, hogy nem mindenben, de... nem is tudom.
A szõke lány unottan félrefordította a fejét.
– Mondom, hogy kedvel. A cyberszex amit velem játszik... nem számít. Ha tudnád hány pasival megteszem. Nagy ég! Nem lenne annyi életem, ami elég lenne, hogy mindet szeressem. – elégedett mosollyal dõlt hátra – hidd el, nem számít."

A lány rémülten meredt a monitorra. Nem számít? Hisz õ látta. Amit leírt, valósággá vált. Nem csak most. Nem csak ez. Tudja. Mindig tudja. Már gyerekkora óta. Tudja, hogy mi fog történni. Látja a születõ kapcsolatokat, amit senki sem lát. Az egymás felé kapaszkodó indákat két ember között, amik már akkor létrehozzák a szövevényt, amikor azok ketten még egymásra sem néztek.
Nem tudja honnan ez a dolog. Nem tudja honnan tudja elõre a történéseket. Csak a kínt ismeri, hogy tévedni szeretne. A legnagyobb õrültséget is elköveti néha, hogy provokálja a sorsot. Hátha most nem lesz igaza...

A park fái csendesen susogtak és a forróságtól fülledt levegõ köhögésre ingerlõen égette a légcsövet.
– Azt hiszed mindent tudsz? – lihegte a fülébe a férfi, miközben gondolatban közönséges módon tapogatta a lány testét – te vagy az orákulum, mi?
– Igen – szólt a derûs válasz.
A férfi gondolatcsápjai elenyésztek a semmiben. Kopaszra borotvált fején megcsillant a nap, miközben cigarettára gyújtott és elmélázva bámult a lány viharszinû szemébe.
– Mintha régóta ismernélek. Valahogy olyan érzés. Mintha már megszoktalak volna – kifújta a füstöt és zavartan nézett a lányra – tartsuk a kapcsolatot, jó?
A lány rámosolygott és bólintott. Tudta, hogy a fiú többet nem fog jönni. Látta a szemében a félelmet az erõtõl. Megrémült szegény.. Pedig egy azok közül aki elindult az úton. De hiába tanulta meg a Mesterétõl a Látás képességét. Lát ugyan, de még megrémíti ami a szeme elé tárul. Pedig semmi az egész. Csak ki kell mondani, ha úgy igaz: "nem szeretõnek születtünk". Miért lenne az baj? Mintha nem létezne más csak a szex. De ez a fiú is... csak egy formát ismer. Ha nem lehet férfi egy kapcsolatban, nem akar... nem tud más lenni.
Soha többet nem fog találkozni egyikkel sem. Talán ha nem találkoznak... talán sikerül kijátszani Anankét.
Léteznie kell valahol annak a másiknak.
Nem olyan mint õ maga. Nem is értenek egyet. Nincs bennük semmi közös. Nem részei egymásnak és nem tükörképei. Nem tudja a nevét.

"– Legyen a neve...
– Legyen Inercia! Ezt a szót mindig szerettem – mosolygott a barna lány.
A szõke elhúzta a száját.
– Te tudod... hülye név. Legyen Inercia G.
– G mint gate? Kapu...hová? A semmibe? Döntsd el mikor született, mit csinál... amit akarsz. Aztán én is hozzáírom amit gondolok. Egy új személyiség... ennyibõl áll. Egy név és egy e–mail cím.
– Valami dögös csaj legyen. Belevaló, rámenõs – a szõke kajánul elmosolyodott – rá fog harapni. Iszonyatos szívatás lesz...
– És ha nem fog ráharapni? Szerintem nem mindegy neki, hogy kivel levelezik. Lehet, hogy magányos de nem hülye.
– Ez? Ugyan ki viselne el egy ilyet? Ha tudnád miket ír...
– Még mindig... õõõõ... leveleztek?
– Persze! Ma is írt vagy háromszor. A szerelmének nevez és folyamatosan dugni akar. Nem komplett.
– Hát... biztos nem. De mi sem vagyunk azok..."

És újra... a semmibõl. Egy levél attól a fiútól akirõl elõször tudta: a kapocs ott van kettejük között. Az ismeretlen valami. 12 évesek voltak. Osztálytársak. Barátok. Néha szerelmesek. Gyerekek.
Egyetlen e–mail elég volt. A kapcsolat újra élt. És a fiú 20 év múlva is... pontosan az akinek gondolta akkor. Olyan mint õ. Valami más. Nem ragadozó és nem növény. Nem kõ és nem víz.
Egy másik aki ki–be jár a mátrixból. És tudja, hogy nem kell érteni. Elég ha valaki meg tudja tenni. De az õ nevét ismeri. Az ilyet utazónak hívják. Nem útkeresõ. Az ilyenek nem keresnek. Csak rálépnek az útra és járnak rajta. Számukra út vezet ott is, ahol másoknak nem.
– De nem figyelik hova lépnek – szólt az albínó és levette a szemüvegét miközben leült a szemközti forgószékbe.
A lány unottan legyintett miközben jobb keze ujjával az enter gombbal játszott.
A férfi megfogta a lány kezét.
– Nem küld el ezt a levelet. Ne zaklasd. Nincs rá szüksége – a lányra emelte a pillantását és dühösen kitört: – hagyd már békén azt a nyomorultat! Fogd fel, hogy nem érti! Idegen a világodban.
– Akkor mondja azt, hogy ne írjak. Mondja ki. – villant dacosan a lány szeme és állta az albínó tekintetét.
– Megpróbálod rátolni a döntés felelõségét?
– Igen – szólt a derûs válasz – miért ne tehetném?
– Ne írj neki!
– Oppá! Már megtörtént – vigyorgott a lány kihívóan és rácsapott az enterre.
– Foglyul ejtetted magad megint – rázta a fejét a férfi – ostoba játékot játszol. Hányszor kell veszítened, hogy megértsd?
– Nekem kell megértenem? – sikított hisztérikusan a lány – Nekem? Én értem. Láttam minden képkockát. Már korábban mint ahogy Õ megcsinálta – mutatott ujjával a monitorra – Nem nekem kell megértenem, hanem Neki. Õ az aki azt mondja... nem érdekelsz, nem kellesz, nem kedvellek. És közben válaszol, figyel, idõt és gondolatokat pazarol rám. Neki kell becsuknia a könyvet, ha elért az utolsó oldalra.
– Téged véd. Nem akar bántani. Fogadd el, hogy nem õ az. Nem õ a névtelen.
– És ha mégis?
– Akkor tévedtem – mosolyodott el az albínó.
– Te nem tévedsz soha. Csak szeretnél – hajtotta le a fejét csöndesen a lány – ahogy én is. Míg mások a válaszokat hajkurásszák, addig mi a kérdéseket keressük.
– Nos... nem kell mindent tudnom a döntéseimhez. Csak azt ami leginkább befolyásolja majd az eseményeket. Te is csak ezt teszed... a motorikus ingerekre motorikus válaszok érkeznek. Szépen illenek egymáshoz. Látod... és tudod amit õk maguk még nem ismertek fel. Teszteld le. Nem varázslat.
– Teszteljem le, hogy igazad van–e? Mi vagyok én? Kutatónak elég Relé meg Õ. Egyébként is tudom, hogy igazad van – vont vállat a lány – nincs rajta mit tesztelni.
Az albínó elmosolyodott.
– Ezen az úton még nem jártál. Nehezebb és veszélyesebb mint gondolod. A lény amit alkotsz lehet, hogy jobb lesz nálad. Lehet, hogy erõsebb. Lehet, hogy olyasmi belõled... amivel nem akarnál szembenézni. Bármilyennek is tervezed, végül az lesz aki vagy. És akkor...
– Akkor mi lesz?
– Akkor... bármi lesz is... én ott leszek majd, hogy fogjam a kezd.

" A szõke lány felnevetett.
– Gyönyörûséges lett. Itt a cím. Innercia mostantól létezik. Már csak a lélek hiányzik belõle. – gyertyákat helyezett az asztalra és gyors mozdulatokkal krétával egy kört rajzolt az asztal kopott lapjára. Két egymásba fordulóháromszög és néhány szó került a körbe.
– Akarod, hogy életre keljen. Igaz? – nézett a barátnõje szemébe – és nem árulsz el soha.
– Igen akarom! – vércseppek hullottak az asztallapra és szétfutottak az erezeten, majd gõzként szálltak a magasba és egy fiatal nõ alakja kezdett kibontakozni. Mandulavágású hatalmas szemeiben megcsillant a gyertyák fénye.
– Most te is! – sürgette a szõke lányt a barátnõje.
– Nem! – lépett hátra a lány és a gyertyák lobogva ontották a füstöt – Ez már most is jobb mint én. Szebb és... mi lesz ha miatta elhagy engem?
– Hogyhogy elhagy téged? Ezt... hogy érted? Azt mondtad nem számít. Hogy utálod és csak szórakozol vele... – a lány hitetlenkedve nézett a másikra – Most, azt mondod, hogy mégis fontos?
A szõke lány dühös suhintással oltotta ki a gyertyákat, majd szembefordult a másikkal.
– Gondold végig... mit akarhatnál Te tõle? Engem választott. Kellek neki. És õ kell nekem. Most az egyszer elmondom, és soha többet nem akarok errõl beszélni – hajolt a lányhoz és keményen megfogta a karját. – legyen ez a vallomás a karácsonyi ajándékom számodra. Õ az enyém. Engem szeret és én akarom õt.
Az utolsó gyertya sercenve lobbant el a huzatban. Az ajtó bezárult."

– Nos... nem vagy egy Mary Shelley – rázta meg a fejét a férfi – de a lénynek neve van. És nézd csak – a ködös alak ott lebegett a monitor fölött – a teremtményed éhes.
– Neked agyadra ment a szuperhúr–elmélet! – rázta meg a fejét a lány és kihívóan gombolni kezdte az apró virágos pizsamafelsõt.
– Hagyd ezt abba! – morgott az albínó – utálom amikor ezt csinálod. Megállapodtunk az elején. Mindketten máshoz tartozunk. Emlékszel... "nem szeretõnek születtünk"
– Tudom – a lány nevetése bugyborékolt a jókedvtõl – de amikor annyira imádom, hogy mennyire utálod.
– Nos... jól van – vágta fel a fejét dacosan a férfi – ha mindenáron tudni akarod. Volt részem szerelemben szexszel és szex nélkül, virtuálisan és valóságosan. Mindegyik tökéletes volt a maga nemében.
– Én, nem kérdeztem ezt – csendesedett el a lány.
– Kezdettõl tudni akarod. Ha megtehetnéd, talán azt is megkérdeznéd, hogy hogyan szoktam csinálni.
A lány bénultan állt és szóhoz sem jutott a döbbenettõl. Szégyellte és rettenetesen magányosnak érezte magát.
– Soha nem érdekelt. És soha nem kérdeznék ilyet. Senki másnak, de neked ez tudnod kellene – suttogta.
Már éppen elképzelte ahogy az arcán végigcsorognak a könnyek, és õ utat enged a sírásnak, amikor felrémlett benne a felismerés.
– Haha! – kuncogott fel és ujjal mutatott az albínóra – belül vagy a mátrixon. És észre sem vetted! A szerint ítélsz ahogy "szokott" lenni és nem a szerint ahogy "van".
– Ha én belül vagyok, te is belül vagy – tolta el a kezét a férfi – és a vér ide fog kötni. A kötelék ami hozzá köt – mutatott a teremtményre amely a monitor fölött lebegett és egyre kevésbé hasonlított valamiféle nõalakhoz. Egyre inkább kiütköztek rajta az érzések és a gondolatok melyekbõl született. – Most meglátod majd, mit éreznek õk, akik belül raboskodnak. Kiszolgáltatva a félelmeiknek, a vágyaiknak és az ösztöneiknek... minden ehhez a világhoz köti õket. Ahogy téged a vér köt a lényhez amit teremtettél.
– Jó, majd kitalálok valamit. – intett a kezével dühösen a lány – én nem szoktam kötõdni senkihez és semmihez. Néhány hét és kinyiffan. Tõlem nem kap semmit, az tuti!
– Már most táplálod. Nézd ahogy erõsödik a rémületeddel együtt. "Mindenki pokollal találkozik, még akkor is, ha menny felé növekszik."
A lány látta az indákat, melyek máskor üde zölden, gyengéden remegve kúsznak, ágaskodnak a másik felé... most bíborszínû kíméletlen kacsok vonták az alaktalan lényhez. Parázsként égette minden érintés.
– Mond, hogy mikor lesz vége – suttogta rekedten az albínónak.
– Majd ha szeretni tudod azt, akit most gyûlölsz.
– Mi? – kerekedett el a lány szeme.
A férfi kedveskedve megpaskolta a lány kezét.
– Akkor majd itt leszek – azzal fütyörészve kilépett az ajtón.