Cím: Hálózat

Író:
Trilox
E-mail: trilox@freemail.hu

Jogok:
Jog, hogy ha van, az én jogom.
Enyém itt minden hatalom,
felveszem kardom, sisakom.
Gyönyörûm te segíts engem!

Rating: 16 év

Státusz:
kész 2005.12.

Megjegyzés:

Tartalom:


––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

H.-nak, bármely világban.:))


A hálózat


A lány belebámult a félhomályba és elnézte a redõny résein beszûrõdõ fényben lebegõ porszemcséket.
Olyan sok reggel volt már, ami így kezdõdött és még mindig örült neki, hogy egyedül van. Jó volt lustán elnyúlni és jó volt az, hogy nem tartozik senkinek, és nem tartozik senkihez. Csak önmagáé. Az apró mintás pamutpizsama felsõrésze nyitva, és a lány mellét melegíteni kezdte a beszûrõdõ napsugár. "Vajon csíkosra napoznám magam, ha még maradnék?" ötlött a fejébe és kuncogva felkelt. Na, nem azért, hogy a csíkozódást elkerülje, inkább a hatalmas bögre kávé reményében, amivel leül a gépéhez, és futólag bebarangolja a másik világot. Vált pár szót az ismerõsökkel, gyorsan utánanéz annak a szónak, amit a tegnap esti könyvben nem értett. Már nem is emlékszik rá, hogy mi volt. Egy a patológiától szóló könyvben sok ismeretlen szó van. Mostanában foglalkoztatja a halál. Most éppen nem fél. Talán ha többet tud meg arról, hogy mi történik a testével a halála után, kevésbé lesz fontos. Hiszen mit számít, hogy méltatlanul bánnak vele. A teste nem õ maga. Vagyis csak kicsit. A teste az a része, amit a férfiak nagy része, ha nem mind, szeretne valamennyi idõre megkapni, használni, hogy utána félrerakni anélkül, hogy valaha is érdekelte volna, hogy ki lakik ebben a testben. De a teste a fegyvere is. Feltûnést keltett, ha belépett valahová és megteremtette a lehetõségét, hogy megnyilatkozzon. Az érdeklõdés csatornáit kihasználva, sokkal könnyebb kommunikálni, bármi is gerjeszti az érdeklõdést.
A számítógép becsipogott és a lány leült, hogy elolvassa a reggeli leveleket. Otthon volt. Igazán ott érezte magát jól, amikor írt. Semmi nem számított. Semmi nem volt jelen abból, amit gyûlölt és minden benne volt, amit valaha is szeretett. A szavai simogattak, vagy gyilkoltak, szeretett vagy dühöngött és forgott, kavargott körülötte minden, mint a porszemek a napfényben. Bosszúsan tette le a klaviatúrát az ölébõl, amikor meghallotta a csöngetést. Lejjebb halkította a zenét. Újra csöngettek. Elgondolkodott, hogy ajtót nyisson-e pizsamában, de úgy döntött, hogy mindegy. Akinek nem tetszik, ne nézze. Ez a büntetés a hívatlan látogatónak. Az ajtóban álló férfi igyekezett kedvesen mosolyogni, de ez semmit sem változtatott a meglepõ megjelenésén. Tejfölszõke haja és nagyon világos bõre éles kontrasztot jelentett a fekete öltönnyel, amit viselt. A sötét napszemüveg pedig érthetetlennek tûnt a félhomályos lépcsõházban. A megjelenésében egyszerre volt színpadias és valószínûtlen. A lány érdeklõdve húzta fel a szemöldökét, de a fejében valójában a kávéscsészéje járt. És az, hogy ha a patológiára kerül, valószínûleg a vére helyett valami barnás, kávészagú lötty folyik majd a boncasztalra.
– Segítene? A tetõ kulcsát. Kérem!
A férfi kedves idegen akcentussal beszélt és a lány elmosolyodott. Mi a manót akarhat a férfi a tetõn, ebben a dögletes szerelésben? Mátrix, ugrott be a lánynak. Fekete hosszú kabát... Vicces lesz, ahogy az albínó átugrál majd a másik tetõre. Nem nevetett fel hangosan. De ez a nap már jól kezdõdik.
– Nincs kulcsom. – mosolygott vissza a lány, és reménykedett, hogy nem kell, mondjuk angolul elmagyaráznia a férfinak, hogy a gondnoktól kell elkérnie a kulcsot, és a gondnok a földszinten lakik, de ilyenkor nincs otthon, és tulajdonképpen jöjjön vissza késõbb, majd miután megitta a kávéját és fogat mosott. A reggeli kávé elõtt nem beszél angolul. Utána se, de azt már nem ösztönbõl nem, hanem tudatosan. A férfi nem mozdult és a lány kezdte kínosan érezni magát. Most akkor, mi van? Zavartan húzogatta a pizsamája elejét, amit csak úgy fél kézzel fogott össze, mielõtt ajtót nyitott volna. És valahogy kínos lett a dolog.
A szõke hajú férfi mögött meglátta a szomszéd lakásból kilépõ srácot és ez volt a biztos jel arra, hogy nem akar tovább itt álldogálni.
– Viszlát! – suttogta kényszeredetten és becsapta az ajtót. Na! Vissza a géphez. Kávé, azután a munka.
Közben merõ szórakozásból leírta egy történet elejét, ahol egy tejfölszõke hajú férfi becsönget egy lányhoz. Azután megírta a végét a történetnek. Kicsit szipogott, mert igazán szép, romantikus vége lett. "szépséges aljasos" ahogy szokta mondani. Mert ez valami olyasmit jelentett, hogy "szeretik vagy nem szeretik egymást, mindegy, mert úgy is a realitások talaján marad a dolog, vagyis úgysem lesz örökké tartó szirup"
Idõközben becsipogott a kedvence. Az ismeretlen fiú, akivel már hetek óta levelezett és teljesen eszement és összefüggéstelen információ és érzelem áradatot hozott létre. Szerette ezt a srácot. Ha fiú volt egyáltalán. Szerette az érzést, amit keltett benne. Jól esett a figyelme és jó volt, hogy nem több mint egy idegen a monitor túloldalán és mégis sokkal több, mint azok a férfiak, akiket eddig ismert. Valami rejtélyes oknál fogva, összekapcsolódott a fejében a fiú, akivel levelezett, a szomszéd sráccal. Akit viszont tiszta szívbõl utált. "A szerelem hálójában". Tudta, hogy ez az oka, de nem tudott szabadulni a gondolattól. Vajon mit tenne, ha kedvenc levelezõpartnerérõl kiderülne, hogy pont az a fiú az, akit valamiért annyira nem szeret? Többet nem beszélnének. Sõt. Elköltözne! Tudta, hogy mit utál a fiúban. Valamikor, még amikor ideköltözött az elsõ beszélgetésnél kiderült, hogy a fiú ezoterikával foglalkozik. Valami buta viccet eresztett el ezzel kapcsolatban, amire a srác elég rosszul reagált. És az óta nem beszéltek. Néha látta kimenni, vagy megjönni, de többnyire nem is biccentettek egymásnak. Pedig cirka egyidõsek. És nem is mondhatja, hogy nem jóképû. Már aki szereti az ilyen hosszú fekete, vékony pasikat. Õ például. De ez a fiú, ez igazán fura. Soha nem járt nála senki, legalább is a lány sohasem látta, hogy hozott volna valakit magával, vagy hogy beszélgetés szûrõdött volna ki. A sötéthajú fiú csendesen és titokzatosan élt. Mit érdekli õt? Éljen, ahogy akar!

10 perc alatt elkészült.
Bezárta az ajtót és a szûk lépcsõfordulóban beleszaladt a hazatérõ szomszédfiúba. A srác kabátjának gesztenye és halványan avar illata volt, és lány agyában meleg, napsütéses õszi képek rajzottak elõ.
– Bocs! – morogta a fiú és megpróbált ellépni mellette.
– Semmi baj! Konstelláció van! – vigyorgott a lány. A fiú felkapta a fejét. A lány beleborzongott az átható pillantásba.
– Májusban a szaturnusz a rákból az oroszlánba lépett. Mostantól, két évig, a te idõd van.
– Persze, amennyiben nyers húson akarok élni! – már meg is bánta amit mondott, úgyhogy gyorsan megkérdezte: Honnan tudod, hogy oroszlán vagyok?
– Az ilyesmi átjön.
Már megint ez a mondat, bosszankodott a lány, miközben egy futó "szia" kíséretében otthagyta a fiút és lesietett a lépcsõn. Valaki már mondta neki ezt. Vagyis valami hasonlót, hogy valami "átjön". Azután megint, szinte szóról szóra hallotta ugyanazt a mondatot. Ezek tényleg azt hiszik, hogy léteznek emberen túli érzékelések?

Az esti szürkületben a lépcsõházi lámpák inkább zavaróak voltak. Fényt alig adtak, de arra jó volt mind, hogy hunyorogjon az ember szeme. Valahol egy ajtót csapkodott a szél. Nem csukták be a feljárót, ötlött a lány eszébe és elindult felfelé. Kifulladt, mire felért a legfelsõ szintre és metszõ szél tépte a ruháját, miközben a tetõ kijárat ajtaját próbálta becsukni. Könnybe lábadt a szeme a hidegtõl. Már becsukta az ajtót, amikor az üvegen keresztül meglátta a fényeket. "Itt sohasem volt lakás. Kint a tetõn.." ötlött az eszébe. De a leheletétõl párásodó üvegen keresztül nem látta, hogy az ablakvilágnak tûnõ fény micsoda valójában.
Kinyitotta újra az ajtót és elindult a világosság felé. Az egyik kémény mellõl néhány macska ugrott ki és nyávogva elszaladtak. Csak egészen közelrõl látszódott, hogy valóban valami lakásféle lehet, aminek az ablakából a fény világított. És a lány már tudta is, hogy miért olyan furcsa a fény. Gyertyák lobogtak odabent. Az ajtó kinyílt és egy magas szõke nõ lépett ki rajta. Hívogatóan intett a lánynak és csendben várt.
Maga sem értette, hogy miért olyan természetes, hogy belép az asszony mellett az apró szobába. Odabent meleg volt és az asztalon tea gõzölgött. Egy kandalló, mindenfelé polcok, üvegekkel, lombikokkal, mint valami õsöreg laboratórium. Kopott bútorok terpeszkedtek szanaszét, és néhány ajtó mutatta, hogy vannak még más helyiségek is. Sötét taláros férfi ült az egyik bõrfotelben és fel sem nézett a kezében tartott könyvbõl, amikor a lány belépett. Fekete haja árnyékot vetett sápadt arcára, melybõl szinte csak a hatalmas kampós orra látszódott ki.
Az asszony elegáns mozdulattal helyezte a lány elé a csészét, és teát töltött az érdekes alakú teáskannából. A sárkányfejbõl elõször csak gõz csapott fel, azután széles sugárban dõlt a vörösszínû tea. A lánynak úgy tûnt, mintha a nõ keze nem is érintené a kancsót.
Elragadtatottan nézte a gyönyörû asszonyt, akihez foghatót talán csak a Vouge lapjain látott. A nõ mosolyogva nézett vissza rá.
– Õrülök, hogy megérkeztél. Évek óta figyelünk már téged. Tudtuk, hogy jössz. A fiú a katalizátor. Az volt a dolga, hogy segítsen megtenni az utolsó lépést.
– Narcissa, nem figyeltél! Itt még az õ szövege jött volna. Mi nem tudhatunk arról a fiúról! – morogta a férfi és felemelte tekintetét a könyvrõl.
– Az asszony rávillantotta hibátlan mosolyát a mogorva alakra, és egy pillanatra összekapcsolódott a két tekintet. A férfi arcán csak egy leheletnyit enyhültek a keserû vonások, de a lány megérezte, hogy a sötét tekintetû embernek fontos ez a nõ. Sõt. Az egyetlen, aki fontos az életében.
– Maguk itt laknak... izé,... együtt?
A nõ gyöngyözõen felkacagott, ahogy meglátta a férfi utálkozó rezdülését.
– Nem, itt csak Õ lakik – azzal, ujjával a férfi felé bökött. – Én csak néha meglátogatom. Beszélgetni. – az arcán átfutó pajkos mosoly és az, ahogy a férfi keze erre a szóra megállt a könyv felett, mindent elmondott a lánynak.
– Persze. Beszélgetni. A barátom úgy mondaná, hogy növelni az univerzum entrópiáját.
– Maga semmit nem tud, az univerzumról, úgyhogy ne dobálózzon ilyen szavakkal – dörrent rá a férfi sötéten, és a lány összerezzent.
– Perselus! Megijeszted. – Az asszony szép metszésû arcán semmi sem látszódott abból a rajongásból, ami a szemébõl sugárzott a férfi felé.
– Tulajdonképpen nem értem. – nézett rájuk a lány – Maguk itt laknak, és én még sohasem találkoztam magukkal.
– Baromság! – vakkantott rá a férfi – Mikor voltál Te a tetõn?
– Ne beszéljen így velem! – villant a lány szeme. – Ha nem tud normálisan, akkor ne beszéljen sehogysem!
A férfi értetlenül nézett rá.
– Teljesen normálisan beszélek!
– Nem! Maga arrogáns és durva!
A férfi ültében közelebb hajolt a lányhoz, és úgy mondta, hogy az jól értse minden szavát.
– Nem inkább az az arrogancia, hogy Te azt gondolod, hogy mindent tudsz mindenrõl? Nem az a durva, hogy belépsz valahova, és úgy gondolod egy pillanat alatt, hogy tudod, miféle kapcsolat van két ember között?
– Nincs abban semmi meglepõ! Látszik magukon, hogy idõnként kamatyolnak!
A férfi remegett a dühtõl, ahogy a lány fölé tornyosult.
– Ne tévessz össze magaddal! Te szoktál kamatyolni az alkalmi szeretõiddel! Te, vagy aki futó kalandokba bocsátkozol, mert nincs bátorságod hozzá, hogy vállald a kötöttségeket.
– Ha ilyen jól tudja, akkor maga miért nem él együtt a szerelmével? – a lány szinte üvöltött a hirtelen dühtõl.
Az asszony szelíden rátette a kezét a lány karjára, hogy lecsillapítsa.
– Tudod, ezt a történetet nem úgy írták meg.
– Mit nem írtak? -fintorgott zavarodottan a lány.
– Senki sem tudja elképzelni, hogy mi hogyan élnénk együtt. Senki sem tudja elképzelni, hogy Õ – és szép kezével a férfi felé intett – hogyan viselkedne, ha férj vagy apa lenne mellettem.
– Maga félrebeszél! Házasodjanak össze és legyen sok gyerekük, mit bánják, hogy mások mit képzelnek?
– Nem érti még.. – nézett az asszony a férfira, és a férfi arcán keserûség futott át.
– Nem, tényleg nem érti. – rázta a fejét


A lány nem is tudta pontosan, hogy hogyan búcsúzott el a furcsa, misztikus pártól odafent a tetõn. Kavarogtak benne a képek és mondatok és valami zavaró érzés, mintha valamit elfelejtett volna megtenni, de nem tudja, hogy mi az. A saját lakásának zárját nyitotta, amikor valaki halkan köhintett a háta mögött. A lány rémülten fordult hátra és szembe találta magát a reggeli férfival.
– Bezártad az ajtót. Most nálad van a kulcs.
– Aha! – nézett rá a lány, mint valami kedves elmebetegre – Az ajtót. Hogyne. Most nyitottam ki. Te gyakran szoktál ezzel a gyenge szöveggel ismerkedni?
A világosszõke férfi levette a napszemüvegét és a lány elképedt a férfi halványkék, szinte már pirosba forduló szemén. Tényleg albínó! Suhant át a gondolatain. Milyen furcsa. Valahogy, olyan képtelenségnek tûnik.
– Az átjárónak mindig nyitva kell lennie! – szólt ellentmondást nem tûrõen a férfi.
– Persze! Mindig nyitva van! Hogyne! – mosolygott a lány, miközben fogalma sem volt, hogy a férfi mit akar. – Majd legközelebb, ha elmegyek itthonról, szélesre tárva hagyom az ajtómat. Jó lesz? És utána egy picikét sem lepõdöm meg rajta, ha már semmit sem találok a helyén!
A férfi értetlenül nézett a lányra.
– Nálad van a kulcs. Az átjáró kulcsa.
– Figyelj! Gyere be, iszunk egy kávét és megbeszéljük ezt a kis félreértést a nyitott vagy zárt ajtókkal. Jó?
A férfi belépett a lány után a lakásba de nem mozdult az ajtó közelébõl. A lány ledobálta a holmiját és vidám kibillegett a konyhába. Amikor visszatért a két gõzölgõ csészével, férfi még mindig az ajtóban állt.
– Rengeteg cukrot raktam bele. A legtöbb pasim így szerette, és gondoltam, neked is tetszeni fog...
– Ezt ne csináld máskor. Értelmes férfinál nem jön be. – viszolygott az albínó.
– Csak értelmetlen férfiakkal foglalkozom. – vigyorgott a lány. – Náluk bejön.
– Miért nem inkább azzal a fiatal fiúval a szomszédból? Õ jobban illene hozzád.
– Nem érdekel. Holdkóros. Hülye hobbija van.
– Talán csak nem figyelsz eléggé. Õ ugyanannak a dolognak az egyik vetülete, mint amit írsz. Mintha egy üveglapra karcolt képen átragyogó fényt néznél. Végtelen sok irányból nézheted, és mindig másnak látszik. Elõfordul, hogy úgy tûnik, a felismerhetetlenségig összekuszálódtak a vonalak. De a lényeg ugyan az. Te és Õ.
– Mondom, hogy nem érdekel. Nem kavar fel. Érted ugye? Ismered azt az érzést, amikor valaki megmozdít benned valamit, igaz? – lépett közelebb és kihívóan belemosolygott a férfi szemébe. – Máskülönben, honnan tudod, hogy írok?
– Átjött. Olyan erõvel gyilkolod és építed az érzelmeket, hogy nem lehet nem észrevenni.
A lány elnevette magát.
– Milyen eszement világban éltek, ahol én írok és mindenki, mindent érzékel? Nem jöhetnénk vissza ide? Valami teljesen hétköznapi és kissé pikáns kapcsolatot szeretnék!
– Nem tudok, és nem akarok más kapcsolatban lenni veled, mint amiben vagyunk. – lépett hátra a férfi.
– Azt értem, hogy nem akarsz, de mit jelent az, hogy nem tudsz? – a lányt hirtelen a sírás kerülgette a nyílt elutasítástól.
– Mert ami nincs, amire nincs indíttatás, az csak üres burok marad. Nem lesz benne tartalom. Mi nem szeretõnek születtünk. Csak el kell végeznünk a munkát. Akkor is, ha nem tudjuk pontosan, hogy mi az. Te megírod a történeteidet és megteremted a világot vele, ami talán tisztább és jobb lesz, mint ez a mostani. Én tovább keresem az utat és keresem azokat az embereket, akik ösztönösen törekszenek valami más felé. De az érzéseim nem olyanok, mint amit eddig ismertél.
– Én viszont csak ezekkel az érzésekkel rendelkezem. És fájdalmat okoz a visszautasítás.
– Légy õszinte, magadhoz. Mit akarsz tõlem? Mit szeretnél?
A lány már olyan sokszor gondolkodott ezen, hogy most is csak be kellett csuknia a szemét és várni, hogy felbukkanjon az elsõ gondolat. Az, ami az igazságot hordozza.
– Nem tudom.
– Nem tudod, mert nincs. Nincs célod velem. Csak nehezen fogadod el, hogy létezik ilyesmi.
– Igaz... de rossz, hogy azt gondolom, hogy van valaki, akit szeretsz. De az nem én vagyok.
– Valóban. De ha téged megnyugtat, Te is lehetnél. De most, ebben az életemben nem te vagy.
– Nem nyugtat meg. – Sóhajtott fel a lány.
– Csacsi. – nevetett a férfi és megsimogatta a lány arcát. – Néha igazán bután tudsz viselkedni. – a hangja kedves volt, de ettõl a lánynak még inkább sírhatnékja támadt.
– Akkor minek ez az egész? Miért jöttél be hozzám?
– Létre kell hozni a kapcsolatot ahhoz, hogy áramolhasson az információ. Mint egy magzat agyában. Maga az inger az, ami létrehozza az idegpályákat. Életre kelti és megteremti az új összekapcsolódásokat. Minél több, minél többféle inger, annál bonyolultabban képes mûködni.
– Engem nem érdekel a hülye hálózatod! Én csak azt szerettem volna, hogy valaki szeressen egy kicsit. Durcásan nézett a férfira, miközben dühösen karba fonta a kezét. A férfi megmozdult, hogy induljon és a lány tudta, hogy ez az utolsó pillanat, amikor még vele van, és a távolság közöttük mostantól egyre nagyobb.
– A hálózat az, amin keresztül eljutsz bárkihez. Lehet, hogy ez most fájni fog... nem biztos, hogy Te vagy az, akinek az üzenet szól. Valaki, akihez Te fordulsz majd, mert az üzenet felkavart és összezavarodtál. Megírsz egy újabb történetet és Õ lesz az, akinek értékes lesz az információ, amivel te nem tudtál mit kezdeni. De ez nem jelenti azt, hogy nem vagy fontos. Minden apró rész fontos, hogy mûködjön az egész. És ha Te nem teszed a dolgod, akkor lehet, hogy csak sokára, egy sokkal bonyolultabb módon jut el a dolog ahhoz a személyhez, akinek tudnia kell. Ne kutasd a dolgok mélyét. Engedd át magadon. Mindig tudni fogsz annyit, ami ahhoz kell, hogy létezz és boldogulj.
A férfi felvette a napszemüvegét, halványan rámosolygott a lányra és kilépett az ajtón, hogy soha többet ne jöjjön vissza.


Hát, ez történt azon a napon. 2005. szeptember 29.-én.