Cím: Fekete ember

Író:
Trilox
E-mail: trilox@freemail.hu

Jogok: A vélemények megoszlanak.

Rating: 16 év

Státusz:
kész 2005.12.

Megjegyzés:
Köszönet Sz. Jeszenyinnek


Tartalom:


––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Fekete Ember


A férfi mindig éjjel érkezett. A falu szélén túl sohasem látták. Jött, és ha meglátták az ablakon keresztül, az asszonyok összehúzták a függönyt, és magukhoz vonták a kisgyerekeket. Nem tudta senki, hogy pontosan honnan tudja, hogy jönnie kell. Ha baj volt, elmentek a bolond lányhoz. Szóltak neki, és aznap éjjel a Fekete Ember megjelent. Mindig tudta, melyik házba kell mennie. Soha nem ült le, soha nem fogadott el semmit. Valójában soha nem szólt egy szót sem. Ha õ megérkezett, mindenki kiment a szobából. Soha senki nem látta, hogy mit csinál, csak tudták, hogy ha õ eljön szinte mindig meggyógyul a beteg, de nem emlékezett rá, hogy bárki járt volna náluk. Néha a Fekete Ember be sem lépett a szobába. Megállt a széles küszöbön, azután megfordult és lobogó köpennyel elsietett. És a beteg még aznap éjjel meghalt. Gyûlölték és rettegtek tõle. És még sem volt más lehetõségük.
A bolond lány pedig csak ült a hintaszékben és ringatózott. Pufók, rózsaszín arcából bamba vizenyõskék szemek meredtek a világba. Soha senki nem látta, hogy felkelt volna a székbõl, sem enni, sem a dolgát végezni. Csak ült naphosszat a székben és ringatózott. A teste formátlanná püffedt és betöltötte a hintaszéket. Vaskos lábai nem is érték a padlót. Látni sem lehetett, mi mozgatja a hintaszéket. Akik beléptek a bolond szobájába, nem törõdtek túl sokat vele, csak elhadarták a mondandójukat és lerakták az ajándékokat. azután sietve elmentek. Nem szerették a lányt. Nem is volt rajta szeretni való, hiszen semmit sem csinált, fel sem nézett és nem reagált soha a belépõk jókívánságára. Az ajándékokat sem vette el. Eleinte ételt hoztak neki. Ki-ki a lehetõsége szerint. Levágott tyúkot, tojást, friss húst a disznótorból. De az étel rendre ott maradt megszáradva, megbüdösödve, ahova tették. Így az után rászoktak, hogy apró ajándéktárgyakat és gyertyákat hozzanak a lánynak. A kicsi szoba már tele volt keresztekkel és Mária képekkel. Gyertyákkal és szépen írt, cirádás papírokkal. Mindig csak akkor jöttek, amikor kérni akartak. Köszönõ ajándék egy sem volt köztük. Évek óta folyt ez így.

És egy nap a lány megbetegedett. A szeme lázasan csillogott és vacogott a hintaszékben miközben ringatózott. Ritkás, fakószõke haja rátapadt izzadt arcára. A szája cserepes és a bõrén vérpiros foltok tüzeltek. De a Fekete Ember nem jött, mert a lány nem gondolt rá. Nem jutott eszébe, hogy hívja. Egészen addig nem jutott eszébe, míg a férfi a következõ éjszaka benyitott az ajtón és megállt a széles küszöbön. Sötét szemét összehúzva nézte a lányt, azután megfordult és indulni készült, amikor a lány felnyögött. A fekete férfi visszafordult és néhány pillanat gondolkodás után belépett az apró szobába. Megállt, nem messze a lánytól és nézte. A bolond lány lecsukta a szemeit, úgy ringatózott tovább. Ahogy állt a férfi az orrát betöltötte a szoba nehéz levegõje. Az izzadság, a vizelet és a romló ételek szaga. A füstölgõ gyertyák szúrós illata mellett egyre erõsebben érezte azt a savanyú szagot, amelyet a falakból áradt és az ott járt emberek félelme hagyott maga után.
Ki vagy Te? – kérdezte a feketeruhás, de a lány nem válaszolt. A férfi elõvett egy pálcát a köpenye zsebébõl és elõbb a saját, azután a lány homlokához érintette. A szoba eltûnt és a friss szél meglobogtatta a lány haját, ahogy állt a mezõn a térdigérõ lengõ fûben.
– Ki vagy Te? – kérdezte újra a férfi. A lány nevetve forgott a szélben, úgy kérdezte.
– Mennyi idõm van?
– Napnyugtáig. – Válaszolta a férfi. A lány megállt és boldogan felnevetett.
Az rengeteg! Az maga az örökkévalóság!
Elgondolkodva nézett a férfira
– Nem ismerlek. – állapította meg.
– Senki sem ismer. – Mosolyodott el sötéten a férfi. – És ha ismernének is, mire mennének vele?
– Te vagy a halál? – állt meg a lány kíváncsian.
Most a Fekete Ember volt, aki felnevetett.

– Nem, Õ valamivel kíméletesebb nálam. Most viszont mennem kell. – azzal elindult az erdõ felé. Már félúton járt, amikor visszakiáltott.
– Mit fogsz kezdeni az idõddel?
– Nem tudom! – nevetett fel újra a lány és megint csak pörgött és forgott maga körül, a szikrázó napfényben.
A férfi visszafordult és szinte durván ragadta meg a lány karját. Szorosan magához húzta és eltûntek a rétrõl.
A lány a következõ pillanatban, egy barlangban találta magát, a falak szikráztak a sókristályoktól és helyenként tükrözõdõ felületekké csiszolódtak, máshelyeken áttetszõvé váltak, mint az üveg. Oszlopszerû, amorf képzõdmények kötötték össze a padlót a menyezettel és a barlangterem végtelennek és bonyolultnak tûnt. A lány egyedül ácsorgott a csendben.
Óvatosan indult elõre az oszlopok között és megnézte magát a tükrözõdõ kristálylapon. Szõke haja dúsan göndörödve omlott a vállára. Szeme mélykéken ragyogott. Nevetve továbblibbent a következõ oszlopig. Elõször azt hitte egy újabb tükörbe néz, mert egy lányt látott az üveg mögött, de ahogy hozzáért a falhoz, eltûnt a keze alól és õ belépett az oszlopba. A lány felemelte a fejét és visszamosolygott. Valamit mondott, de hang nem jött ki a száján.
– Ki vagy? – kérdezte némán a bolond lány.
– Nem tudom. – Felelte hangtalanul a másik.
– Hogy kerültél ide?
– Mindig itt voltam... ahogy Te is.
– Én csak most jöttem. – bámult rá a bolond lány.
– Most vagy örökké. Egyre megy. – Vonta meg a vállát a lány. – Nem foglalkozom vele.
– Akkor miért vagy itt?
– Valamit õriznem kell. Csak nem emlékszem, hogy mit. Nem tudod, mit õrzök?
– Nem. – válaszolta egykedvûen a bolond lány és kilépett a kristályoszlopból
Bezáródott a fal és mögötte a lány mozdulatlanná merevedett.
Túl nagy volt a csen, így hát egy dalocskát kezdett dúdolni, valami butácska gyerekdalt. Táncos léptekkel haladt tovább, míg egy tükrözõdésben meglátta a Fekete Embert. Megfordult de nem volt mögötte senki. Visszanézett és a kép ott volt. Sötéten csillogott a kristályba karcolva. A lány hozzáérintette a kezét és a kép megmozdult.
– Ki vagy Te? – nézett rá hosszasan a bolond lány.
– Ki vagy Te? – kérdezett vissza a Fekete Ember képmása.
– Te mindent megismételsz?
– Te mindent megismételsz? – Kérdezte a férfi.
A lány végigsimította a képet és dúdolva tovább indult.
– Várj! Ki vagyok Én? – szólt utána a képmás.
– Honnan tudhatnám? – nevetett vissza a lány. – de jól elbeszélgettünk!
Az oszlopok felragyogtak, ahogy elment mellettük és képek jelentek meg rajtuk, bennük. A lány megnézte õket. Voltak amelyek elsötétedtek, amikor végigsimította õket és voltak képek, amik úgy ragyogtak fel, hogy a bõrén átsütött a fény, ahogy a kezét az oszlopon tartotta.
– Hoztam neked valamit. – állt meg mellette a Fekete Ember és a lány kezébe nyomott egy gyöngysort.
A bolond lány felnevetett és egyetlen mozdulattal eltépte a nyakláncot. A gyöngyök pattogva gurultak széjjel és a lány kedvtelve nézte. A falakról visszapattantak és apróbb golyókká estek széjjel és már, mint a köd olyan volt a gyöngyök sûrûje. Zizegõ hang töltött be mindent majd szépen lelassult a pattogás és elült a zaj. A gyöngyök elgurultak és eltûntek.
– Miért tépted el?
– Egyszer úgy is elszakadt volna – vonta meg a lány a vállát. – És így legalább láttam.
– Bolond vagy. – rázta meg a fejét a férfi. – Ostoba bolond.
A lány újra felnevetett és fáradtan nekidõlt egy oszlopnak. Halk zene töltötte be a termet és ringatva körbeölelt, mire becsukta a szemét és halkan dúdolta a dallamot, amit sohasem hallott korábban.
– Indulnod kell. – mondta csendesen a férfi.
– Nem megyek! – nyitotta ki a szemét a lány.
– Itt nem maradhatsz.
– Nem megyek – hátrált a férfi elõl mosolyogva.
– Takarodj! – Üvöltött rá a Fekete Ember. – Semmi dolgod itt! Kotródj vissza oda, ahonnan jöttél és örülj, hogy kaptál még egy napot.
– Nem megyek. Te hívtál ide. És nem megyek el.
– Ostoba vagy. Egyszerûen kiraklak. – gúnyos mosollyal nézett a lányra – Sõt, valójában, nem is vagy itt.
– Nem vagyok? – a lány megint felnevetett – Akkor ez micsoda? – azzal játékosan megrángatta a fekete felöltõt és nekiiramodott az oszlopok között. Egészen kifulladt amikorra lihegve-nevetve megállt, és visszanézett. Nem látta maga mögött a Fekete Embert. Mosolyogva indult tovább, és beleszaladt az elõtte álló férfiba.
– Megvagy. Itt az én szabályaim szerint játszunk, és most elmégy.
– Nem megyek el, mert ahhoz akarnod kéne, hogy ne legyek itt. – és belekezdett valami bolondos gyerekdalba. A férfin volt most a meglepõdés sora.
– Nem akarom, hogy itt légy. – rázta a fejét.
A lány olyan hangosan nevetett, hogy csilingelve pattantak a sókristályok a falon.
– Buta dolog, tudom, de csak azt tagadhatod amit elõbb állítasz. Így nem megyek el soha...
– Te ostoba bolond! – vicsorgott rá a férfi. – még azt sem tudod felfogni, hogy ez az egész nincs is. Ahol most vagy, az nem létezik. Csak azért hoztam létre, hogy Te jól érezd magad ezen az egy napon. – Hirtelen pálcamozdulattal eltûntetett mindent. Nem maradt más csak a kristályosan csillogó végtelen padló és a mélykék ég a szikrázó csillagokkal, amerre a szem ellátott.
– Te ostoba bolond – mosolygott rá a lány – hát nem látod, hogy ez az egész azért van, hogy Te egyetlen egy napon jól érezd magad? – és újra dúdolva táncolni kezdett. Amerre lépett eltûnt a lába alól a padló és megjelentek a csillagok. És a lány csak forgott és táncolt maga körül és a férfi körül, míg a Fekete Ember döbbenten látta, hogy ragyogó csillagokkal szegélyezett szigeten áll és a túloldal elérhetetlen távolságban.

– Nincs senki, hozzád hasonló. Senki! És nincs senki, aki olyan lenne, mint én! – Nevetett vissza a lány. Amerre lépett, a lába alatt a sókristályok helyett a csillagok kezdtek el szikrázni. Egyre távolabb és távolabb, míg csak a nevetése hallatszott, azután már csak a nevetése hiánya.