Cím: Elsõ parancsolat

Író:
Trilox
E-mail: trilox@freemail.hu

Jogok: A Harry Potter univerzum szereplõi, és minden hozzá kapcsolódó egyéb név J. K. Rowling tulajdona. Minden más az enyém :)

Rating: Fogalmam sincs.
16 évesen ennél durvábbakat olvastam. Viszont nem szívesen rongálnék vele másokat.

Státusz: kész 2005.07.

Megjegyzés:

Tudom, tudom! A jóslat benne van a könyvben és sokminden, benne van a könyvben...
de muszáj volt írnom Voldemortról mert tele van vele a fejem :(


Tartalom: Voldemort


-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Mottó:
Bármelyik anya az életét adná a gyermekéért;
De nem minden gyermek hivatott arra, hogy megmentse a világot.


Elsõ parancsolat


A szoba lassan mélyülõ, lusta homályba burkolózott. Az ódon drapériák fakuló, szakadozott kárpitjain régvolt varázslók vívták örök csatáikat. A fakultságában is méltóságteljes, hatalmas, mélyvörös bársonyfüggöny eltakarta a helyiség hátsó részét. A tölgyfa ajtók íveibe gondos mesterek faragták bele sötét hitük kígyózó szimbólumait. A padlón álló sokágú gyertyatartó nem tudta bevilágítani a szobát. A nehéz faragásokkal díszített asztal és a trónszerû, magas támlájú szék már kívül esett a lobbanó lángok sárga fényén.
A fiú sovány, csontos vállai és beesett mellkasa sápadt fehéren fénylettek a gyertyafényben. Arannyal átszõtt bõ nadrágját fényes öv fogta össze vékony csípõjén, és lebbenései láttatni engedték a fiú gyermekien vékony lábszárait.
Voldemort a fiú mögé lépett és megfogta a vállát. Keze finom simogatással szaladt fel a vékony nyakon majd megállapodott a fiú tarkóján. Elõrehajolt, nyelvével könnyedén végigsimította a fiú fülét. A gyerek remegni kezdett. Talán a félelem, talán a padló hidege a meztelen talpa alatt. Voldemort ellépett tõle.
– Te félsz tõlem? Nézz rám! Hiszen, eddig sem bántottalak… – tenyerébe fogta a fiú arcát és felemelte. A fiú hosszú, világos fürtjei félrehullottak az arcából. A meglepetés rezdülése alig láthatóan suhant át Voldemort tekintetén.
– Te látó vagy! Egy látót küldtek? – Voldemort fürkészõen mélyedt a fiú fénytelen, opál szemébe. A vak szemek nem rebbentek. Mozdulatlan falat vontak a kíváncsi tekintet elõtt.
– Mi a neved? – kérdezte Voldemort, miközben keze végigszaladt a fiú inas karján.
– Altair, Uram! – felelt halkan a fiú. Hangja meglepõen mély volt és nem rezdült benne félelem.
– Milyen bájos! – Voldemort gúnyosan felnevetett. – A repülõ sas a kék ég elõtt. Anyád nagy reményeket fûz hozzád, igaz? – a fiú nem válaszolt, csak újra lehajtotta a fejét.
– Így születtél, vagy eladták a szemedet? Tudom, hogy sokan megteszik, annak reményében, hogy a belsõ szemük tisztábban lát majd. – Voldemort felemelte a fiú kezét és végigsimította a csuklóját. Váratlanul elengedte a fiút és arca haragot sugárzott, ahogy hátralépett.
– Nincs rajtad a jel. Nem lettél még felavatva! –Talárja varjúrajként lebbent, ahogy az asztalhoz lépett. Dühödt mozdulattal vette fel a kelyhet az asztalról.
– Egy gyereket küldtek hozzám. Egy gyereket! – morogta dühödten maga elé. Megrázta a kelyhet, melybõl apró, kesernyés illatú csöppek hullottak az asztalra, és finom sistergéssel szaladtak szét az erezetben. Nagyot kortyolt az italból.
– Mit tegyek most veled? – fordult elgondolkodva Altair felé. A fiú még mindig lehajtott fejjel állt. Most már láthatóan rázta a remegés. Voldemort elhelyezkedett a trónszerû székben. Hosszú fekete fürtjei szinte egyé váltak a háttámla faragásán tekergõ kígyókkal. Egyenes orra, vékony szája és hegyes álla nemes külsõt kölcsönzött neki. Mélyen ülõ sötét szemei, és az orra mellett lefutó kemény ráncok azonban hideggé és öreggé tették a vonásait. Ruhájának fekete bársonya redõk nélkül simult szikár testére és meghatározhatatlanná tette alakja körvonalait. A bársonyban kanyargó ezüst kígyók szövedéke páncélként borította a mellkasát és egy-egy tekeredõ kígyó futott le végig a karján. Bal kezét hatalmas gyûrû ékesítette, melynek világoskék köve finoman ringatózott a foglalatban miközben Voldemort hosszú, vékony ujjai lassan, unottan simogatták a szék karfájára faragott oroszlánt. A faragott izmok megfeszültek, a göndörödõ sörény lebbenni látszott. Voldemort elengedte az oroszlán fejét, mire az újra merev és élettelen lett. – Gyere ide! – intett a fiúnak.
Altair nem mozdult. Voldemort a fiú fogainak kocogását hallgatta elgondolkodva.
– Az apád küldött ide?
A fiú szótlanul bólintott.
– Miért?
– Tiszteletbõl Uram! És, hogy kifejezze hûségét irántad!
– Az apád tudja, hogy akik áldozatot hoznak értem, azok számíthatnak megbecsülésemre.
Az én vezetésemmel az arra érdemesek, visszanyerik hatalmukat és jogaikat. A világ pedig megtisztul a sártól, és méltóvá válik arra, hogy elfoglaljuk jogos helyünket.
Voldemort finoman megpöccintette a pálcáját, mire a fiú válláról mélykék köpeny omlott alá, puhán körbeölelve az inas testet.
– Köszönöm Uram! – a fiú végre felemelte a fejét de a vak szemek továbbra is a semmibe meredtek.
– Gyere ide! – Voldemort hangja parancsolóan csattant.
A nehéz selyembrokát elnyelte a fiú meztelen talpának lépéseit. Megállt Voldemort elõtt és felé fordította az arcát.
– Engem nézel? – Voldemort elõrehajolt és szemeit kutatva mélyesztette a fiú opál tekintetébe.
– Kegyelmes uram! – szûkölt fel a fiú – Tudod, hogy nem látok. Nem nézlek, nem tudom, hogy hol vagy.
– Valamit csak látsz! – Voldemort szemében kívácsiság csillant. – Ülj le és mesélj, mit láttál. Mit láttál, rólam…
A fiú hevesen megrázta a fejét.
– Nem láttalak, Uram! Nem láttam semmit!
– Ne láttál ENGEM? A jövõ képei közül egyikben sem láttál? Hazudsz! Vagy valójában nem is vagy Látó, csak egy szánalmas vak.
– Nem tudom, Uram! Szoktam látni képeket, azután elmondom anyámnak, de õ sohasem mondja el, hogy megtörténtek-e korábban vagy csak, azután ahogyan láttam õket.
– És mond, miket meséltél Anyádnak? – Voldemort hangja gúnyosan csengett.
Pálcájával lassú ütemben kopogtatta az oroszlán fejét. Kopp, kopp, koppant a pálca. Hideg fuvallat söpört át a szobán.
A fiú összehúzta magán a köpenyt. Szája megvonaglott, tekintete rebbenõvé vált, mint aki emlékképek között kutat.
– Láttam, ahogy legyõzöd az ellenségeidet – bökte ki végül – És, hogy sokan csatlakoznak hozzád. Hatalmas leszel, Uram! Legyõzhetetlen! – a fiú szavai eloszlottak a semmiben.
– Ügyetlenül hazudsz. Ez nem lenne baj, de ezzel felbosszantasz! – Voldemort hangja viharként süvített – És ez nagyon nagy hiba! – a pálca meglendült és a fiú a földre zuhant.
– Eressz, Uram! – a fiú szûkölve kuporodott össze. A puha köpeny lecsúszott róla és újra láttatni engedte sovány testét. Kezeivel ölelve magát, kínjában elõre-hátraringatózott, miközben körmeit a saját karjaiba vájta.– Szörnyû dolgokat láttam! – nyüszítette. – Rettegést, halált és szenvedést! Könyörgök, Uram eressz! – zihálva zuhant a földre.
– A halál jó. A szenvedés jó. Örülök, hogy mesélsz nekem! Mert most már mesélsz, ugye?
– A fiú még mindig zihálva kuporgott a földön. Lapockái szárnyként meredeztek sovány hátából. Világos haja maszatos lett az orrából szivárgó vértõl. Szemhéját lecsukva kérdezte.
– Mit mondhatnék, Uram, amit Te, nem tudsz?
– Mesélj arról, hogyan gyõzöm le az ellenségeimet. Mesélj arról, amikor engem fél és imád minden varázslény! Arról, amikor már nem kell rejtõzködnünk, mert nem él egyetlen mugli sem a földön! Mond a jövõt!
– Nincs ilyen jövõ! – a fiú felzokogott – Uram! Nem láttam ilyet! Könyörülj rajtam! Én csak egy vak vagyok! Ne kérj olyat, amit nem tudok! – tapogatózva kereste a köpenyt mely Voldemort intésére távolabb röppent.
– Szóval nincs ilyen jövõ? – Voldemort sötét tekintettel felállt és közelebb lépett a térden csúszkáló fiúhoz. – Mivel Te csak egy vak vagy, ezért elmondom, hogy a pálcám szinte a tarkódhoz ér és vagy az igazat mondod arról, amit láttál, vagy meghalsz. – hangja ridegen és közönyösen csengett.
– Legyõznek Téged Uram! – a fiú szinte sikoltott és újra felzokogott – Sokan, nagyon sokan jönnek majd, és sokan meghalnak közülük, és mégis jönnek újabbak, és nem tudod majd, hogy honnan és még hányan. – már nem zokogott, szavai egyre mélyebben búgtak, és áradóan hömpölyögtek elõ a szájából. Teste már nem remegett, szinte áttetszõvé vált, ahogy a hangja egyre erõsebbé lett. – Erejük ismeretlen forrásból táplálkozik. Varázslataik mélyebb gyökerûek, mint amit mi ismerünk. Te hatalmasabb leszel mindenkinél, és a legnagyobbak is rettegnek tõled! És akkor, mikor azt hinnéd már, hogy gyõzelmed megállíthatatlan, akkor jön el, aki nem él és mégis vesztedre tör!
Voldemort leeresztett pálcával állt a kuporgó fiú felett.
– Ügyes vagy fiam! – ellépett a fiútól és gúnyosan lökte vissza a szavakat – És vajon ez melyik mese? Az "akit anya szült el nem pusztíthat engem" vagy az "ember fia le nem gyõzhet"?

A nehéz faajtó döngve csapódott a falnak. A berohanó asszony sikoltva vetette magát a padlóra, hajszálra kerülve el Voldemort pácájának villámcsapását
– Fogadj engem Uram, a fiam helyett! Kérlek, engedd, hogy maradjak! – az asszony felállt és ledobta a talárját. Meztelen teste bodza illatot árasztott. Már nem volt fiatal, negyvenes évei elején járhatott. Mellei kissé megereszkedtek, valaha gömbölyû csípõjére szárazon tapadt a bõr. Szemei könnyben úsztak, ahogy könyörgött.
– Kegyelmes Uram! Bármit megteszek, amit kívánsz. Õ még gyerek. Engedd haza. Kérlek, fogadj kegyedbe engem! Bármit teljesítek!
A két csuklyás alak csak ekkor ért oda. Voldemort egyetlen intése a falhoz szegezte õket. Hangja metszõen szólt és jeges kézként szorította az õrök nyakát.
– Betört a szobámba! Hogyan bízhatnék rátok bármit, ha még az ajtót sem tudjátok szemmel tartani?
– Uram! Nem láthattuk. Valami varázs… – hörgött az egyik – Csak Nagini, csak õ látta!
– Takarodjatok, ostobák! – mordult rájuk Voldemort.
A két õr görnyedezve kihátrált a szobából. A tölgyfa ajtó döngve csapódott. Az asszony összerezzent a hangra, mint aki révületbõl ébred. Tekintetét Voldemortra emelte és riadtan lépett hátra, majd mégis Voldemort lába elé vetette magát és a talárjába kapaszkodott.
– Uram, bocsáss meg! Hûséges szolgád vagyok! Könyörögve kérlek, engedd a fiamat elmenni!
Voldemort undorodva rántotta el talárját az asszony kezébõl.
– Megölhetnélek némber, a fiaddal együtt! Eredj innen! – háttal az asztalnak támaszkodott és hanyagul odavetette a fiúnak.
– Anyád itt van, és te nem mondasz semmit?
– Meg fogunk halni. – szólt csendesen a fiú.
– Nem! – sikoltott a nõ. – Uram, ugye elengeded?
– Meg fogunk halni. – a fiú hangja színtelenül csengett.
– Maradj, csöndben! Fárasztasz. – Voldemort gúnyos mosollyal arcán kezébe vette a kelyhet, és a fiú felé emelte.
– Egészségetekre! – fejét hátrahajtva, lassan, élvezettel itta az italt.
Az asszony kezével takarva meztelenségét, lehajolt a köpenyéért.
– Nem mondtam, hogy felöltözhetsz! –
A nõ mozdulata félbe maradt. Nem mert kiegyenesedni sem. Kinyújtott kezét maga elé kapta, hogy eltakarja a mellét.
– Gyere ide! – Parancsolt rá Voldemort.
– Tedd a karod az asztalra!
Az asszony engedelmesen elõrehajolt majd arcát, az alkarján sötétlõ halálfejre hajtotta. A koponya szájából elõkúszó kígyó szemei izzani kezdtek. Voldemort a nõ mögé lépett és keze szinte gyengéden szaladt végig az asszony gerincén, míg végül megállapodott a csípõjén. Az asszony nem rezdült meg, ahogy Voldemort kíméletlenül beléhatolt. Csukott szemmel, kifejezéstelen arccal fogadta magába. A csupasz testek csattanásai visszhangot vetettek a szobában. Voldemort egyre erõsebben szorította az asszony csípõjét, míg ujjai nyomán vér serkent. A fiú halk zsolozsmája kísérte az egyre gyorsuló ritmust.
– Meghalunk.
Mind.
Meghalunk.
Menekül.
Pusztul.
Fél.
Meghalunk.
Mind!
Voldemort hirtelen fordult el az asszonytól. Talárja alig rebbent és fekete ruhája már ismét ránctalanul feszült. Lehajolt az asszony kezéhez és saját ujjáról az övére húzta a holdköves gyûrût.
– Aki szolgál, jutalmat nyer. – suttogta az asszony arcához hajolva, majd kiegyenesedett és pálcáját a fiúra szegezte.
– Adava Kedavra!
Hangját elnyomta az asszony õrjöngõ sikolya. A fiú hangtalanul csuklott össze. Szemei lecsukódtak, feje a karjára hullott, mintha csak aludni készülne. Mire a teste elernyedt, az anyja már mellette térdelt és zokogva fogta kezébe a fia kezét.
– Ki az, aki nem él és mégis vesztemre tör? – Voldemort körözni kezdett a jajgató asszony körül. – Tudtál a jóslatról, mégsem szóltál! Mond, hogy hogyan lehetséges ez?
– Nem mertem! – hörgött a nõ – a fiam még gyerek! Még gyerek!
– Felesküdtél nekem, hogy életeddel és haláloddal szolgálni fogsz!
– Uram, hûséggel követtünk téged! Add õt vissza nekem, kérlek! Végtelen a hatalmad, add vissza a fiamat!
– Felesküdtél, hogy se barát, se család meg nem állít. Esküt tettél, hogy se szánalom, se könyörület el nem térít! Nem változtatom meg a döntésemet!
Az asszony felemelte könnyáztatta arcát, melyet eltorzított a fájdalom és a feltámadt gyûlölet.
– A sötétség felemésztette a lelkedet, nincs már benned becsület, hogy védenéd azokat, akik veled tartanak! Gyerekeket gyilkolsz, és varázstalan szerencsétleneket kínozol! Ez a te hatalmad?
– A hatalmam alapja a tudás és az erõ, ami bennetek nincs. Ha képes lennél felfogni, most nem kellene pucéran kuporognod elõttem. Az én eszemet nem veszi el a fájdalom, mint most a tiédet. Hatalmam van felettetek, mert hatalmam van a saját elmém felett.
– Téged a gyûlölet tart fogva, az uralkodik feletted!
– Tévedsz, asszony! Én vagyok a gyûlölet! Bennem testesül meg az erõ, melyhez minden halál egy újabb szálat szõ. Légy boldog, hogy hiábavaló életed vége, gazdagíthatja ezt!

––––––––––––––––––

A gyertyák közül már csak az utolsó csonk lobogott, sápadt fényt vonva maga körül. A beszólított õrök tudták a dolgukat.
– Nézd! – röhintett az egyik. – Mintha szeretnék egymást. Pont olyanok, mint a szerelmesek! Nézd, hogy öleli a fiút!
– Hagyd már, siessünk! – szólt rá a magasabbik és az éjkék köpenyt az élettelen testekre borította.
– Mobilicorpus!
Ahogy a két test felemelkedett az asszony keze lecsusszant és a köves gyûrû szikrázva koppant a kõpadlón.
Bocsáss meg, Uram! A gyûrûdet visszaadjam? – fordult Voldemorthoz az egyik õr.
– Nem, maradjon csak! Ajándék.
Voldemort elnyúlt a székében. Fejét nekitámasztotta a háttámlának és lecsukta a szemét.
– Menjetek! Ne zavarjon senki! Most már pihenni akarok!
Az õrök halk léptekkel elindultak kifelé a közöttük lebegõ halottakkal.
– Várj csak, Borseus!
A magasabbik csuklyás megállt az ajtóban
– Ki lehet az, aki nem él? – Voldemort nem nyitotta ki a szemét.
– Nem tudom, Uram! – a csuklya eltakarta az arcát, csak a hangján érzõdött az aggodalom miközben nesztelen léptekkel hátrál kifelé – Ez egy találós kérdés, Uram? Talán aki meghalt? Vagy aki még nem született meg? Sajnos, nem tudom!
Az ajtókilincs csattanva csukódott. A gyertya sercenve ellobbant és a szobára rátelepedett az átláthatatlan sötétség.
Voldemort nem mozdult. A faragott kígyók finoman, hangtalanul tekergõztek, míg sisakként fonták körül a fejét. Voldemort elaludt.