Cím: Lucius, az elsõ

Író: Trilox
E-mail: trilox@freemail.hu

Jogok: A Harry Potter univerzum szereplõi, és minden hozzá kapcsolódó egyéb név J. K. Rowling tulajdona. Minden más az enyém :)

Rating: Fogalmam sincs.
14 évesen ennél durvábbakat olvastam. Viszont nem szívesen rongálnék vele másokat

Státusz: kész 2005. 10.

Megjegyzés:
Minden nõnek, aki különleges...

Tartalom: Piton, Lucius, Emily

 

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Lucius, az elsõ

 

Lucius Malfoy természetesen nem az a fajta ember, aki szerelmi kalandjaival traktálná asztaltársait. Az, hogy most mégis megtette, annak talán csak a körülötte ülõ fiatal varázslók csillogó szemû érdeklõdése lehet a magyarázata. És az, hogy a történetnek semmi köze sincs a szerelemhez.
A helyszín valamennyi fiatal elõtt ismerõs volt, hiszen mindannyian a Roxfortba jártak korábban, és pontosan ismerték azt a lépcsõfordulót is, ahol a történetben Lucius elõször koppintott pálcájával az ötödéves Emily vállára. Az ábrándos tekintetû lány zavarodottan fordult hátra, és a felismerés legcsekélyebb jele nélkül nézett Lucius szemébe. Pillantása továbbra is ábrándos maradt, mint aki nem e világban jár.
– Kisasszony! – szólította meg bársonyos hangján Lucius, és enyhén félrebillentett fejjel végigmérte a lányt – Nem igen ismerem a kastélyt. Megtenné, hogy segít megkeresni a fiamat?
Luciusnak sem volt egészen világos, hogy miért éppen ezt a lányt kérdezte. Talán megkapó volt, ahogy a vörösbarna hajon átragyogott a napfény, vagy a vékony, magas lány egyenes tartása volt, ami megfogta. Lehet, hogy egyszerûen a hihetetlen szimat segítette, ami mindig megmutatta, hol lelhet biztos prédára. Persze, megtehette volna azt is, hogy némi varázslattal eléri, hogy a lány legyen az, aki nem tudja kihagyni a kínálkozó lehetõséget. De akkor hol maradna a játék és a vadászat izgalma. Talán, talán izgalmas lesz...
Emily néhány pillanatig gondolkodott, azután elindult a férfi mellett. És Lucius Malfoly mesélni kezdett.
– Tudja, hogy a kastélyt több száz évvel ezelõtt a négy legnagyobb mágus hozta létre? Biztosan tudja, hiszen tanulta. De azt tudja-e hogy hogyan? Amikor megálmodták az iskolát, majd a gondolataikkal és a varázserejükkel létrehozták az épületet, még nem sejtették, hogy négyük ereje olyan hatalmas lesz, hogy az iskola élõ organizmussá válik. Õnálló életre kelt. Vagy, tényleg azt hitte, hogy a lépcsõket maguk a mágusok képzelték ilyen szeszélyesre?
A lány ámuló szemekkel ballagott Lucius mellett, és tátott szájjal hallgatta a férfit. És közben elfelejtette megkérdezni, hogy hova is tartanak.
– Vannak a kastélynak olyan részei, amelyeket senki sem ismer. Folyamatosan változik. Termek nyílnak benne és ajtók, folyosók jönnek létre ott, ahol korábban semmi sem volt. Titkos átjárók és szobák, amelyeknek nincs ajtaja. Vagy csak egy van, de az is eltûnik, ha valaki belép. Minden mágus, aki valaha itt tanul hagy a varázserejébõl egy cseppet. Ebbõl él a kastély. A benne lakókból táplálkozik és cserébe nem bántja õket. Néha kicsit megtréfálja, esetleg megtéveszti a kóborlókat, de nem okoz kárt. Figyel, tanul és változik. Olyan lassan formálódik át, hogy a bennük élõk észre sem veszik. De én már nem ismerem ki magam.
Lucius felnevetett és megállította a lányt egy homályos folyosórészen. Emily nem volt biztos benne, hogy tudja, hogy hol jár, és a férfi története rémisztõ és izgalmas volt egyszerre.
Beleborzongott, ahogy Lucius állt mögötte és a füléhez hajolva mondta:
– Hallgasson egy kicsit! Figyelje, ahogy lélegzik és lüktet a kastély. Mindenki megérzi, aki megáll egy pillanatra és odafigyel.
Lucius egyik kezével megfogta a lány kezét, és a falhoz szorította. A másik tenyerét a lány mellére tette és tovább suttogott.
– Érzi a tenyere alatt a falban áramló mágiát? Érzi, ahogy a szívdobbanására a hideg márványban összegyûlik az élet a tenyere alatt? Mint a hangyák a morzsára, úgy gyûlik ide, hogy elszívja és befogadja az ajándékot.
Könnyed mozdulattal végigsimította a lány mellét és várakozóan elmosolyodott. Emily nem rezdült az érintésre. A tekintetében némi aggodalom csillogott, de semmi érdeklõdés a férfi irányában. És Lucius Malfoly elõvette a következõ kulcsot. Tudta jól, hogy valamelyik nyitja a zárat. Tovább kalauzolta a lányt a kastélyban, amelyet állítása szerint oly kevéssé ismert...

Piton olyan váratlanul lépett elõ a sötétbõl, hogy Emily felsikkantott. Lucius azonban nem mutatott meglepetést és fejét felszegve nézett Pitonra.
– Látja kedves kisasszony, ez is igazolja a történetemet. Idõnként furcsa árnyak jelennek meg a kastély falai között. És mondják, hogy denevér is van benne. Undok vérszívó.
– Mit csinálsz erre? – kaffantott rá Piton
– Mi közöd hozzá? – vigyorgott vissza Lucius és kihívó mosollyal átkarolta Emily vállát.
– Neked, mi közöd hozzá? – Meredt Malfoyra felhúzott szemöldökkel Piton. A professzor figyelõ szemétõl a lány zavarba jött és kissé elhúzódott Luciustól.
– Majd meglátjuk, barátom! Meglátjuk!
– Ne kövess el hibát Lucius, mert figyellek téged, és nem viszed el szárazon.
– Jól tudom, hogy Te mindig ott vagy, ahol hibát követnek el. Például a fogantatásod alkalmával!
Lucius karjánál fogva magával húzta a lányt, és mint a csínytevõ diákok, félig futva siettek el a professzor közelébõl. Lucius cinkosan ránevetett, majd fürkészõ tekintettel mélyedt Emily szemébe.
– Magának valóban ilyen gyönyörû szeme van? Döbbenetes! Sohasem láttam, ilyen hihetetlen örvénylõ szempárt. Bár, ezt már biztosan sokszor hallotta. Mondják a szem a lélek tükre. És a maga szemébõl sugárzik a mélység és az intelligencia. Ahogy megláttam tudtam, hogy maga különleges nõ!
A barna szemek kitágultak és Lucius meglátott a köd mögött egy apró parazsat. Egy ici-pici fénypöttyöt, ami azt mutatta neki, hogy jó irányban halad. Még nincs célnál, de nemsokára...
Nincs a földön olyan nõ, aki ne szeretné különlegesnek érezni magát. És ez az ócska trükk mindig bejön. Mindig. Mindenkinél. És tovább mesélt azon a bársonyos hangon, amit kizárólag a vadászatra tartogatott.
– A négy alapító közül Mardekár Malazár volt a legerõsebb. Lehetséges, hogy nem õ volt minden idõk legtehetségesebb varázslója, de szuggesztív erejû és hatalmas akarattal bíró mágus volt. Az õ világa hagyta a legmélyebb nyomokat az épületben. A pincékben, az épület alapjaiban. Mindenki, aki arra jár, egy idõ után elveszti a kapcsolatát a valósággal. Az érzelmei puszta érzékeléssé szürkülnek, majd az érzékei megcsalják. Biztos észrevette már maga is Piton Professzoron. Nincs benne semmi emberi. Nem vágyik rá, hogy megérintsék, hogy megöleljék, vagy akár csak megsimogassák. – Lucius keze végigsimította a lány hátát és Emily megborzongott. A férfi szeme felcsillant. Már tudta, hogy a lány mit szeret. Ebbõl azt is tudta, hogy mire vágyik. Most már csak a helyet kell megtalálni, és ébren tartani az érdeklõdést. Emlékei szerint az alagsorban annyi félhomályos vakfolyosó és remek sötétbe burkolózó padkafülke van. És nem utolsó sorban, hihetetlen élmény lenne annak a görcs vámpírnak a területén élvezkedni. Valójában nem érzett semmilyen sóvárgást a lány iránt, csak a játék izgalma hajtotta. Nem mintha azt gondolta volna, hogy ez a lány más, mint a többi. Nincsenek másféle nõk. De mindig élt benne a kíváncsiság, hogy hátha mégis. Hátha nehéz lesz megszerezni. Vagy valami... bármi más lesz, mint ahogy megszokta. Ez a kíváncsiság éltette a vadászszenvedélyt Luciusban. A testét azonban nem érintette meg a vágy. Egy minden igényt kielégítõ aktushoz nem kell órákig gyötrõdve vágyakozni. Tudja, hogy mi az, ami egy pillanat alatt tûzbe hozza, ha szüksége lesz rá.
Tovább vezette a lányt. Átkarolta a vállát és kezével finoman simogatta a nyakát, miközben a Roxfort titkairól mesélt.
– Az alagsor téglái régi idõk emlékeit hordozzák. Régebbit, mint maga az emberiség. Mardekár Malazár a közös emlékezet legelejérõl ásta elõ a köveket. Olyan messzeségbõl, hogy azok a kövek a valóságban már régóta nincsenek. Itt merevedtek meg örökre, és sohasem porladnak el. Ha valami szörnyûséges oknál fogva az épületet lerombolnák, az alagsor akkor is épen maradna. Mert a keletkezése nem megsemmisíthetõ távolságba nyúlik vissza. Egy varázslat, ami millió szállal kötõdik a valósághoz. S hogy mi a valóság? Ki tudná megmondani?
Lucius felnevetett és magához húzta a lányt. Puhán megcsókolta a száját és a fülébe súgta
– Ez szerinted a valóság?
Piton újabb felbukkanása, morcossá tette Luciust. És Piton gúnyos mosolya félreérthetetlen volt. Tudta, hogy valamit megzavart. Most azonban nem állt meg mellettük. Emily utánanézett a suhogó talárban elvonuló professzornak és érezte, hogy valami húzza. Követni szerette volna Pitont, akit egyébként nem különösen kedvelt. Megmozdult a tanár után, de Lucius Malfoy megfogta a karját, és szorosan tartotta. A férfi szemében gúny szikrázott.
Piton belekavart a terveibe. Érezte a varázslatot. Nem volt erõs a bûbáj, de a bõrén érezte a mágia bizsergését. Itt már nem csak a lány megszerzése a cél, Pitont is ki kell játszani. Ez remekül hangzott. Valami más, mint szokott. Megnyalta a szája szélét, és újra a lányra összpontosított.
Látszott, hogy Emily zavarba jött a csóktól és most idegesen, menekülésre készen toporgott Lucius elõtt. "Beszéltetni kell!" – gondolta a férfi – "Beszéljen magáról. Mesélje el az ostoba kis történeteit önmagáról, a titkos szerelmeirõl, bármirõl, amirõl csak akar. Beszéljen, hogy létrejöjjön újra a kapcsolat" – Tudta, hogy különben csak erõszakkal veheti el, amit akar. Megtehette volna, és meg is tette sokszor, ha nem volt más mód. Vagy építhetett a hiúságára. Minél fiatalabb valaki, annál kevésbé szeretne tapasztalatlannak látszani. És annál könnyebben sétál bele a csapdába.
– Sajnálom, ha megijesztettelek! Egy pillanatra elvesztettem a fejem. Ritkán találkozom ennyire varázslatos boszorkánnyal. De megígérem, hogy többet nem teszem. Te viszont mesélj magadról valamit. Nem ez volt az elsõ csók, amit kaptál, igaz? Egy ilyen gyönyörû teremtés...
Emily szégyenlõsen elmosolyodott azután kicsit megrázta a fejét. Szemében kacérság csillogott, ahogy felnézett a holdhajú férfira.
– Nem persze. De még sohasem csókolt meg egy... szóval, valakinek az apja.
– Zavar téged, hogy valakinek az apja vagyok?
Behúzta a lányt a közelükben levõ padfülkébe, melyet gyönyörû csúcsíves vakablakok díszítettek. Mint egy apró gótikus kápolna, olyan volt a hely melyet a fáklyák fénye már alig ért el.
– Meséld el nekem, milyen volt az elsõ csók, amit kaptál. Mindenki életében fontos az elsõ.
Malfoy nem engedte el a lányt miközben az beszélt. A két tenyerébe fogta Emily kezét, és úgy simogatta, mintha csak figyelmetlenül játszana valamivel. A mesélést csak néha szakította meg Lucius egy-egy újabb kérdése és Emily szinte észre sem vette mikor került le róla a talár. Lucius keze a lány gerincét simogatta, amitõl Emilynek kiszáradt a szája és újra és újra elõbukkant a nyelve, hogy benedvesítse a szája szélét. A férfi egy újabb könnyed csókkal elhallgattatta a lányt és Emily nem tiltakozott. Engedelmesen simult a férfi karjába és Lucius Malfoynak egy pillanatra átsuhant az agyán, hogy nem csókolja meg újra. Elengedi, mert ennyire nem lehet valami szimpla és rutinszerû.
Azután mégse tette. Nem volt éppen fontosabb dolga és még mindig jobb keféléssel eltölteni az idõt, mint bármi mással.
Már nem volt kedve a finomságokhoz. Követelõzõ erõszakossággal csókolta a lányt, miközben a hajába markolt és hátrafeszítette Emily fejét. Imádta azt az apró sóhajt, ami ilyenkor felszakadt a nõkbõl. Mindig tûzbe hozta a hangjukból kicsendülõ fájdalom. Keze ellentmondást nem tûrõen hatolt Emily szoknyája alá, és átugorva a simogatásra váró lágy részeket durva mozdulattal a szemérmébe hatolt. Aztán meglepõdve eltolta magától a felhevült lányt. Régóta nem történt meg vele, hogy egy újabb nõ emlékezetébe véshesse be magát hatalmas izzóvörös betûkkel. LUCIUS MALFOY AZ ELSÕ. És ennek meg kell adni a módját. Na, nem az ostoba liba kedvéért, hanem azért, hogy ne lehessen többé senki, aki elhomályosítja az elsõ élményt.
Belenézett Emily szemébe és nedves ujjait az orrához emelte.
– Olyan illatod van, mint a gránátalmának. A kedvencem. Nincs nála gyönyörûbb és pazarlóbb gyümölcs.
A lány a teste ellen indított heves támadás után, most zavarodottan nézett a férfira. Lucius gyengéd mozdulatokkal kibújtatta a lányt a pulóverébõl, finoman de határozottan elsöpörve a lány szégyenlõs ellenállását.
– Sohasem láttam még hozzád hasonlót, cirógatta meg a lány mellét. Szebb vagy, mint álmomban. – Lucius elmosolyodott magában. Tudta, hogy ez a mondat lesz örök idõkre a lány menedéke és benne a megfejthetetlenség kínja. Néhány mozdulattal megszabadult a saját ruhájától és magához vonta Emily-t. A lány keze jéghideg volt, ahogy a vállába kapaszkodott. És ebbõl Lucius tudta, hogy már egyáltalán nem biztos abban, hogy helyesen cselekszik. Egy heves rohamnak még megadta volna magát, áthárítva a felelõsséget a másikra de így már retteg. Lucius jobban élvezte az Emily lelkében lezajló küszködést és zavart, mint a testét ügyetlenül simogató kezeket. Arra vágyott, hogy a lány a karjai között semmisüljön meg. Égjen a lelke, pusztuljon a teste. De legelõször ismerje meg a gyönyört, amit õ adhat, és amiben nem lesz része többet. Hiszen ettõl lett olyan gyönyörûséges ez a játék. Földre hullott a szoknya és Lucius magához szorította a lányt, miközben megérintette a hátát a pálcájával. Fojtott hangon szinte a fülébe mormogta a varázsigét. Azt a szót, amit tilos volt használni. Hatására az idegvégzõdések érzékennyé váltak és minden érintés mennyei örömet, vagy ha akarták, pokoli kínt jelentett.
A férfi keze szakavatottan indult felfedezõútra a lány testén. Nem hagyva ki egyetlen elrejtett idegvégzõdést sem. Röpke tíz perc alatt annyiszor röpítette a lányt a beteljesülésbe, hogy Emily már nem volt beszámítható. A haja és a teste csatakos volt az izzadságtól és a lábai alig tartották. Lucius úgy gondolta eljött az ideje a fájdalomnak is. Emily-t kábaságában váratlanul érte a testébe hatoló hímtag és az õrjítõ fájdalom, ami átjárta. Mintha nem csak egy leheletnyi szövetdarab szakadt volna át, hanem szétmarcangolták volna, hogy újra és újra kitépjenek belõle egy darab húst. Hangot sem tudott kiadni a kimerültségtõl csak halk vinnyogás felelt Lucius egyre gyorsuló kíméletlen lökéseire.

Piton átka pont akkor találta hátba Malfoyt, amikor hörögve beleélvezett a szûkölõ lányba. A fájdalom és a gyönyör ívbe hajlította a testét, mialatt az ezüstszínû átoksugár körbeölelte és apró villámok alakjában átcsapott Emily vonagló testébe, aki abban a pillanatban meglátta Lucius Malfoy valódi arcát. A halottszínû arcot, amit a szenvedõ emberek könnye mosott olyan vakító fehérre. A csontokra száradt bõr mögött az üres testben a kéken lobogó lángot. Látta és érezte is egyben, ahogy a láng csóvákat vet, és õ nem tehet semmit ellene, hogy a tûz ne érje el. A szikrák megtelepedtek a testében. Elõször az ölét perzselték és Emily felsírt a rémülettõl, amikor megértette, hogy mostantól a soha ki nem elégíthetõ kíváncsi keresés lesz az osztályrésze, mert ezt a tüzet nem oltja semmi. A szikraesõ azonban még nem ért véget, és a lány lelke tüzet fogott és megsemmisülni látszott. Azután a kék ragyogás beborította az elméjét és kitisztított belõle mindent. Minden gátat és normát. Az ereiben érezte, ahogy a kínlódó vágyakozás szétáramlik a testében. Nyomában fájdalom és üresség. Azután a szíve újra dobbant, és a kín újra perzselve járta át. Amíg él, mindig. Minden szívdobbanással.

Piton állt mellettük és tudta, hogy mi történik. Látta a lány fejében. Ha akart volna, talán tehetett volna valamit. De nem akart. Nem lett volna értelme. Ha nem lehet mindenkit megmenteni attól, hogy rossz döntést hozzon, akkor senkit sem kell megvédeni tõle. Ilyen egyszerû.
Lucius végre elengedte az önkívületben zokogó lányt és kaján elégedettséggel dõlt a falnak. Kihívóan meredt Pitonra, miközben eszébe sem jutott, hogy felöltözzön.
– Akartál valamit mondani, Perselus? Most már a tiéd lehet! A tiéd, vagy bárkié.
A lány lecsúszott a földre és összegörnyedve sírt tovább. Piton megvetõen nézett rá. Sohasem volt elnézõ az emberi gyengeségekkel. A sajátjával sem.
Sarkon fordult és suhogó talárral elsietett. Csak a pálcája végén megjelenõ kékes köd jelezte, hogy dühös. Nagyon dühös.

Lucius háttal a hideg falnak támaszkodva, undorral nézte a földön kuporgó lányt. Képtelen volt bármit is érezni irányukba a lenézésen kívül. Csak azt a nõt tudta volna valamelyest tisztelni, akit nem kap meg. De olyan még nem volt. És Lucius Malfoy nem is gondolta, hogy valaha lesz. A számukat sem tudta volna megmondani, hogy hány nõvel volt dolga. A nevükre – mégannyira sem emlékezett. Többnyire meg sem kérdezte. A Hideg kõ a háta mögött lassan melegedni kezdett és a férfi kellemes bizsergést érzett a lapockái között. A finom masszírozás jólesett az izmainak és kéjesen szorította a hátát a falhoz. A leheletnyi vibrálás átterjedt a hátáról a farizmaira is és a vállai hátrafeszültek, ami kicsit fájdalmas volt, de mindenképpen jólesõ borzongással töltötte el. Az érzés, ami hátulról a combjai közé nyomakodott meglepõ volt ugyan de semmiképpen sem kellemetlen. Érdekes és izgalmas. És Luciusban újra felébredt a gerjedelem. Észre sem vette, hogy a lassan melegedõ kövek ölelésében már nem is tud mozogni. A teste bizsergett, mindenhol ahol a kõhöz ért, és Luciust átjárta a vágy, hogy teljesen belemerüljön ebbe a mágikus izgalommal és kéjjel teli ölelésbe.
Piton Emily sikoltására fordult vissza. Még látta, ahogy Lucius utolsó erejével próbál kiszakadni a kövek rabságából. És Piton összefont karral nézte, ahogy Malfoy eltûnik a fal mögött. Finom fodrot vetettek a téglák, mielõtt végképp összezáródtak Lucius elõtt. Piton gúnyosan elhúzta a száját. Mindenki tudja, hogy a Roxfort figyel és tanul. És mindenki tudja, hogy itt a pincében a vágyak sehova sem vezetnek. Az érzelmek elszürkülnek és az érzékek megcsalatnak a félhomályban. Mindenki tudja.

 

Vége