Cím: HP-GYU

Író: Bé-S
E-mail: kiddonoire@yahoo.fr

Jogok:
A HP univerzum szereplõi, és minden hozzá kapcsolódó egyéb név J. K. Rowling tulajdona.
A LOTR univerzum szereplõi, és minden hozzá kapcsolódó egyéb név J. R. R. Tolkien jogutódjának tulajdona.

Nekünk az öröm marad :)

Rating: 14, vagy jelölt

Státusz: folyamatban

Megjegyzés:


Tartalom:HP, LOTR

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

16. UTOLSÓ A SORBAN ( 2. )

"Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízü vagy,
olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyûrüzõ idõ,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kõ,

olyan vagy, mint egy vélem nõtt barát.
S nem ismerem ma sem
Egészen még nehéz
Hajadnak illatát,

És kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
Csavargó, nyurga füst-
És néha félek tõled én,
Ha villámszinü vagy,

S mint napsütötte égiháború:
Sötétarany,-( …)

S ilyenkor én
Mosolyból fényes hurkokat
Rajzolgatok köréd.

( Radnóti Miklós: Hasonlatok - 1941.)

Ár s apály sem játszadozik oly csalókán az emberrel, mint a szerelem és a vágy. Egyszer mindent beborít, máskor se híre, se hamva.
Árnyék ül rajtunk, csak nyugtatjuk magunkat: a fény majd jön!
Narcissa Black felbukkanása volt az ár- apály Piton életében. Igaz, nem havonta jött, hanem kiszámíthatatlanul, akár egy nyári zivatar, mely tombolt, majd elült.
Amikor Pitonnal volt a nõ, megszûnt Malfoy lenni. Egyszerûen csak egy NÕ volt, aki engedett buja vágyainak, s ezért- minden valószínûség szerint- a Pokol tornácán már ült egy megnyerõ kisördög, aki majd a büntetést kiszabja rá, ha eljõ az Idõ.

Most másnak volt itt az ideje.

Narcissa berobbant Pitonhoz, nem látott, s nem hallott. A varázsló, hisz az volt, vagy mifene! Számított erre a látogatásra.
Sõt.
Várta.
Akarta.
Akarta, s mindennel együtt
KÍVÁNTA.
Elkerülhetetlen volt ez
Az
Utolsó.
Az.
A legutolsó.
Valahogy benne volt a levegõben… a keleti szél hozta, felreppentette, eljátszadozott bele a dombok felett, majd átdobta óvatosan, mégis játékosan a nyugati szélnek, ami aztán a lenyugvó nap tüzéhez érintette s
Elhamvadt.
Ilyen érzés volt az, amikor Narcissa benyitott Pitonhoz.
A mágus az asztalánál ült, csak ült. Semmi flanc. Se könyv, se semmi. Újság?
Ugyan.
Rég nem olvas szennylapot.
Ült és várt.
- Perselus…- lépdelt oda a nõ hozzá. Lassan, iszonyú lassan, mintha maga az Idõ is megállt volna felettük, elmélázva, öregesen szemlélve a történéseket.
Piton még mindig nem mozdult. Arcán kivehetetlen, megfejthetetlen kifejezés ült. Mosolyhoz hasonlatos, ám messze nem az volt mégsem. Álarca azonban lehullt. Most a VALÓDI Perselus Piton várta Sorsának beteljesülését.
A nõ lágy illata betöltötte a teret, sõt, inkább kitöltötte, s minden értelmet nyert hirtelen.
Hát persze, hogy itt van Narcissa!
Hát persze, hogy engem illett minden porcikája!

- Hát persze…- lehelte Piton olyan bársonyos, rekedt, mély hangon, melytõl még a holt növények is életre keltek. Ha lettek volna növények Pitonnál…
Persze…
Narcissa szeme, mint a folyékony égbolt, mint a legmélyebb tenger… csillámlott, de nem a könnyektõl.
A Vágytól.
Körülötte a fény s az árny váltakozott, de haja folyton világított. Mint egy soha ki nem hûlõ tûzrakás, mint az
Otthon melege.
Amely nem adatott meg egyiküknek sem.
Szavak nem illettek ebbe az idilli- haldokló, romlott s mégis a legtisztább kapcsolatba, melyet elrendelt Valaki, ott fent, hogy aztán letaszítsa mélyre.
A kis ördögöcske bõszen jegyzetelt…

Asszonyi felsõbbrendûségének tudatában a karcsú jelenés megállt Piton mellett, kissé oldalvást, s a mágus hajával játszadozott egy keveset.
Látta a lusta tincseket, melyek kissé kunkorodva érték el a férfi vállait… nem omlottak rá, csak
Csüngtek.
A vékony ujjak bele- beletúrtak most ebbe a fekete folyóba, egyre mélyebben és mélyebben…
Pitont jólesõ bizsergés járta át, de egyetlen idegszála sem mozdult.
A nõ átvette a kényeztetõ ritmust, s ringó csípõje oda- odacsapódott a férfi vállának, karjának…
Aztán Narcissa átsétált a másik oldalra. Ott már nem a kósza tincsek érdekelték.
Sokkal inkább az áll, és a nyak… kis borosták éktelenkedtek, de szinte csak az vehette volna észre, aki olyan közel kerül Pitonhoz, mint Narcissa Black.
Egyeduralkodóként azonban a nõt nem zavarta egy borosta sem. De hisz alig volt ott valami…
Ujjak csúsztak, végig az arcon, érintve az utánozhatatlan orr sziluettjét, mely hatalmasan, fenségesen hívogatta az asszony. Csókja nyomán Piton szeme becsukódott, de éppen csak ez volt az a mozdulat, amibõl tudni lehetett, hogy õ is érzékeli Narcissa jelenlétét…
Az ajkak maguktól nyíltak szét, s fogadták be a boszorkány halovány száját. Nyelvük azonnal egymásra talált, s sikamlósan tekergett. Aztán abbamaradt ez is.

A nõ felült Pitonnal szembe, az asztalra.
Ekkor nyílt ki a világ.
Ekkor engedték el súlyos terhüket a felhõk, s megindult az esõ.
Vihar köszöntötte Vágyuk alkonyát.

Piton is lassan mozgott. Természetes volt, hogy rohanás nélkül tegyék azt, amit ösztöneik súgtak. Most mozdult meg elõször azóta, hogy a NÕ beletúrt a hajába.
Elõször a cipõkkel kezdte…
Szép, gyönyörû cipõk voltak… bizonyára méregdrágák… de most ez édesmindegy volt.
Koppantak, mert koppanniuk kellett a padlón, abban a pillanatban, ahogy Piton egyetlenegy mozdulattal kiszabadította a nõ lábfejét belõlük.
Narcissa önkéntelenül megmozgatta hosszú, vékony lábujjait, ám ettõl eltekintve most õ volt teljesen mozdulatlan.
Szoknyája felcsúszott, ahogy felhelyezkedett az asztallapra, ám nem eléggé. Mindenesetre Piton, még mindig ülve, sõt, lustán elterülve a vádlival foglalkozott. Csak érintette, éppen, hogy… ujjait végighúzta rajta, egyszer a jobbon, aztán a balon…
Egyre feljebb és feljebb…
A vékony combok szinte siklottak a férfi nagy keze alatt, pedig a nõ meg sem rezzent. Szeme ugyanúgy csukva volt, ahogy Pitonnak az imént.
Ám ez a fekete szem most figyelt.
Narcissát nézte, az arcát.
Egyre hevült ez az asszonyarc, melyet inkább nevezett volna fiatal nõének, mint asszonyénak…
A piros rózsák kigyúltak Piton érintése nyomán, és egyre virultak és virultak… mintha jelezték volna, hogy a tûzhely forrón várja a varázslót…
A karcsú, törékeny derékon játszi könnyedséggel átért a férfi keze, hát rá is kulcsolta, ahogy Narcissa nyakát csókolta…
A nõ hosszú combja lassan rákulcsolódott Piton lábaira, s nem eresztette.
Most már nagyon közel voltak egymáshoz.
Menthetetlenül.
Kint nagyot dörrent az ég, s egyre jobban zuhogott.
- Nekikezdte…- lehelte a nõ, mire Piton egyre hevesebben jártatta nyelvét a nõ nyakán, majd kiálló kulcscsontját járta körül, s legvégül mellkasát.
A kis blúz magától tárult fel, s láttatni engedte a nõ szép keblét. A szülés ellenére is megmaradt olyannak, amilyen volt, talán csak kissé megtelt, ami határozottan jót tett neki.
Piton egyenként csókolta meg mindegyiket, óvatosan, ingerlõen. Ekkor Narcissa már alig bírt magával. Fõleg, amikor megérezte, hogy Piton kezd életre kelni. A férfi hímtagja keményen nyomult neki a nõ testének.
Ám a varázsló nem zavartatta magát.
Továbbra is csak a nõvel foglalkozott, aki óvatosan lenyúlt a férfi nadrágja övéhez, s meglazította.
Ekkor szakadt ki Pitonból az elsõ hörgés, mire fel Narcissa szétnyitotta a nadrágot, s kiszabadította a kígyót.
Piton megállt a csókolásban, s leszakította a szoknyát.
Narcissa lába magától tárult ki, hogy utat mutasson a Vágynak. Kényelmetlen helyzetük egyiküket sem zavarta, tették, amit tenniük kellett.
Piton pénisze akadály nélkül behatolt, s a nõ hátrahanyatlott. A férfi keze most az asztalon nyugodott, nem a nõn, de szája a boszorkányét kereste, kutatta, majd hevesen lecsapott rá.
Õrült zihálásukkal hangosabbak voltak, mint a kint õrjöngõ zivatar
Maga a lényeg nem volt hosszú, mert mindketten olyan felhevült állapotban voltak, hogy hamar eljutottak a csúcsra.
A lebegésbe, ahogy Narcissa hívta magában. Ritkán volt része ebben, ezért volt számára különleges minden egyes 'lebegés'.
Ám ez a mostani már nem is lebegés volt. Földöntúli, túlcsorduló érzés, amikor elveszik minden kontroll.
Narcissa úgy érezte, remegését a föld is átvette, s rá akar szakadni ez a magasságos égbolt, minden tartozékával együtt!
A nõ sírt.
A boldogságtól.
Könnye pergett, egyre csak folyt, de nem tudta megállítani. Nem is akarta, nem volt tudatánál.
Aztán hirtelen minden abbamaradt.
Megszûnt.
Ahogy kisüt a nap a vihar után is…
Csukott szemhéjuk alól is érzékelték, hogy vége.
Vége mindennek.
A nõ végre felpillantott, s meglátta a férfi szemét. Egyszerre néztek egymásra, az egyik mélykék volt, a másik éjfekete.
Mintha a férfi mondani akart volna valamit, de aztán…
Semmi.
Óvatosan leszállt a nõrõl, aztán begombolkozott, s megállt a keskeny pinceablak elõtt.
Narcissa leszállt az asztalról, de csak állt.
Lába gyengesége még nem múlt el, s legszívesebben újra a férfi karjaiba vetette volna magát, de…
Nem lehetett.
Vége volt.
- A fiad meggyógyul.- hallotta valahonnan Piton mondatát, de azt hitte, talán csak képzelete játszadozik vele… nem reagált.
Visszavarázsolta magára suttogva a göncöket, és kilépett a Valóságba. Elhagyta Pitont.
Örökre.

Szó nélkül kezdõdött s így is fejezõdött be.
Villanás volt ez a korszakok, s életek sorában; egy férfi és egy nõ vad szenvedélye, mely tiltott volt, s ettõl oly édes…
- Megkaptam tõled az édeset is, Malfoy!- szólt Piton, de ez is olyan önkéntelen reakció volt, mint az, hogy kinyitotta a kis ablakot, s beszívta az esõ utáni levegõ páráját. Földszaga volt mindennek.
Életszaga.
Ahogy Piton is visszatért.
Soha többé vad vágy.
Soha többé
Narcissa Malfoy Black…
Valamiért- életében talán másodszor- elszorult Perselus Piton szíve. Az a szív, melyet rejteget a világ elõl.
Elhamvadt minden.
Szürkévé fakult, s Piton tudta, hogy tényleg vége.
Elfordult az ablaktól, de nem csukta be. Levegõre volt szüksége, mint egy fuldoklónak, hogy túléljen.
Hogy átvészeljen egy újabb percet, órát, napot… tán évezredet? Melyben helye nem volt már az édesnek.

 

 

( folyt. Köv. )