Cím: HP-GYU

Író: Bé-S
E-mail: kiddonoire@yahoo.fr

Jogok:
A HP univerzum szereplõi, és minden hozzá kapcsolódó egyéb név J. K. Rowling tulajdona.
A LOTR univerzum szereplõi, és minden hozzá kapcsolódó egyéb név J. R. R. Tolkien jogutódjának tulajdona.

Nekünk az öröm marad :)

Rating: 14, vagy jelölt

Státusz: folyamatban

Megjegyzés:
( enyhén spoileres- de csak nagyon kevéssé, nem a hatos könyv miatt alakítottam így a szálakat…ez most így jött ki…- a szerk. )

Tartalom:HP, LOTR

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

12. HELYKERESÉS

Csak a csend.
Mindenütt

Ahogy körülölel, s nem szabadulsz.
A csend néha félelmetes, mert várakozik minden. Ezt sugallja, s azt, hogy tompul a világ. Kívül és belül semmi nincs rendben, mert ha így lenne, akkor nem szürke pamacsként virítana a nap, nem rettegne senki, és lenne
ÉLET.

Élet, mely színt ad mindennek, meséket szõ, s teremti az újabb életet.

Draco Malfoy mindent érzett ebben a pillanatban, csak azt nem, hogy él. Felébredt, vagyis inkább magához tért, de mindenre emlékezett.
Fõleg arra az égetõ szenvedésre, amit az az átok gömb okozott neki!! És még csak megfelelõ jutalmat sem kapott!
Igazi Malfoy volt a kölyök, mindig csak a jutalmon és az élvezeteken járt az esze…
Most ez elmaradt.
Múló pillanat volt az, amikor hitte, egy nõ fogja férfiasságát úgy, de úgy…
Ám csak szeszélyes elméje s a palantír ûzött gúnyt belõle. A többi már pokoljárás, purgatóriumnézés volt… s nem sétagalopp.
Ifjabbik Malfoy szembenézett a valódi Gonosszal, de nem tetszett neki túlzottan a látványa…

Felült, kibámult az ablakon. Dél felé járhatott az idõ, vagy még annyi sem volt, nem is érdekelte. Lassan kikelt az ágyból, s magára vette Mardekáros köntösét.
Bágyadt volt, akárcsak a ez a nap…
Lesétált a szalonba, ahol anyját sejtette, mert most- alig vallotta be magának- szüksége volt az asszony óvó, szeretõ kezeire.
Ám lent nem volt senki.
- Hát így vársz rám, anyám?!- huppant le a gyerek csalódottan, amikor csattant a bejárati nagy kapu.
Apját látta elviharzani a hallban, fel a lépcsõn. Olyan gyorsan ment, hogy Draco- nak esélye sem volt utána szólni.

Aztán megint csend.

A fiú felemelkedett, amikor váratlan hangok ütötték meg a fülét.
-… nem érted?!- süvöltötte az apja.- A Nagyúr õt akarja látni!
- Nem érdekel!- sikoltott az anyja.- Nem viszed el!
- Apám?- szólt ki Draco a szalon ajtaján.
- Hát te?- lepõdött meg Lucius.- Felkeltél?
- Igen.
- Remek! Már a fiadra sem ügyelsz!- csattant fel újra a hangja, ami bántotta Draco fülét.
- Apám. Most lettem jobban. Anyámat ne hibáztasd.
- Nocsak! Micsoda védõszented lett, Narcissa Black!
Lucius akkor használta neje leánykori nevét, amikor különösen ideges volt rá. És most az volt.
Voldemort tudatta vele, miután megkapta szokásos Crutiatus- adagjait a szõke varázsló, hogy ha már olyan oktalan módon kiengedte a karmai közül a látókövet, hozza elé a fiát, aki majd beszámol mindenrõl, amit látott.
Tom Denem elõtt nem volt semmi titok.
Mindent kiszagolt.
Mindenen s mindenkin áthatolt a szeme, mint kés a vajon. Malfoy elméje nyitott könyv volt elõtte, Pitoné azonban sokkal homályosabban látszódott.
A vén Perselus Piton, az egyik õs- halálfaló mindig is zseni volt. Voldemort tartott tõle, hogy egyszer majd kijátsza õt is, de valójában nem hitt benne, hogy lenne mersze megtenni ezt. Ahogy abban sem hitt, hogy Draco Malfoy használható információkkal tudna szolgálni neki…
' Egy ócska kölyök!'
viszont Lucius- ra már mintha nem hatnának ugyanúgy az átkok… hát máshol kell megsebezni!
- Hozd elém a fattyadat, Lucius, hamar! Két nap múlva.

Lucius dühe Narcissán csattant, mint mindig.

- Apám! Ha kell, elmegyek a Nagyúr elé.
- Draco! Nem kell hõsködnöd!- sietett le Narcissa, s karját fia nyaka köré fonta.
- Azt majd ÉN eldöntöm, hogy ki megy, és hová. Lesztek szívesek megengedni!- szólt száraz elenganciával a családfõ, majd fiát magához intve felvonultak a második szinten elhelyezkedõ hatalmas dolgozószobába.

Narcissa ismét egyedül maradt.
Egyedül.
A kételyeivel, s megvalósult rémálmaival.
Draco és Voldemort…
Legszívesebben megölte volna Luciust, majd Voldemortot… csak a fiát hagyják békén!
- Piton…- suttogta maga elé, majd hirtelen felrohant szobájába, felkapott egy utazóköpenyt, s kivonult a kúriából, nem szólva senkinek.

Lucius és Draco egymással szemben ültek.
Apa és fia.
Két szõke istenség.
- Nos, Draco.- kezdte az idõsebbik, s szép bõrkesztyûbe bújtatott hosszú ujjaival az asztalon kezdett dobolni.- Számadás következik.
- Apám, én…
- Csend.- intett Malfoy ridegen.- Én kérdezek, te válaszolsz. A sorrend nem borul fel soha. Csak talán majd HA neked lesz egy fiad. Elõször is: honnan ismerted azt a dögvész gömböt?
- Nem ismertem, csak…
- Ha hebegsz- habogsz, kiváglak!- emelte fel Lucius a hangját.
- Találtam.
- Hol?
- Roxfortban. Az elõcsarnokban.
- Mikor?
- Pár napja.
- Ha megtaláltad, hogy került Pitonhoz? Elkobozta netán tõled?!
- Nem.
- Hát?- emelkedett fel fenyegetõen a varázsló.
- Én vittem le… neki.- nyelt nagyot a fiú. Arca iszonyú sápadtan világított, de Lucius cseppnyi szánalmat sem érzett most iránta.
- Hogyhogy levitted?
- Nem tudtam, mi az. Ezért gondoltam, jobb, ha megmutatom egy tanárnak.
- Mióta vagy te ilyen lelkiismeretes,Draco?!- ironizált cseppet se vicces hangon Lucius.- Szóval levitted a vén denevérnek! Mi volt a reakció?
- Elõször ki akarta nyittatni velem, aztán meg, amikor meglátta, kitessékelt a szobából.
- Felismerte.
- Gondolom, igen.
- Mit mondott?
- Csak annyit, hogy nem veszélyes, és, hogy az idegeneké, akik…
- Igen, tudom!- legyintett Lucius türelmetlenül.- Piton ismerte a látókövet! Aljas mocsadék… és nem vitte a Nagyúr elé!
- Apám! Dumbledore észrevette volna…!
- Te csak ne védd Pitont! Meg tudja védeni magát! Kiválóan.- szorította össze a száját Lucius, majd a fiára nézett. - Most menj, Draco. És ne hagyd el a szobádat.
- De…
- Menj, ha mondom!
A fiú kiment.
Lucius pedig egyedül maradt.
Egyedül.

A kételyeivel, s megvalósult rémálmaival.
Draco és Voldemort…

Narcissa és Piton.
Narcissa és Lucius.
Draco és Piton.

Draco és Voldemort…
Újra és újra ide lyukadt ki.

Draco…
Draco…

Vajon Sorsok összefonódhatnak?
Életek végzõdhetnek- e ugyanúgy?
Gyerekeinbe oltjuk már fogantatáskor saját összes hibánkat?
Keressük a helyünket ezen a hatalmas színpadon, aminek ÉLET a neve, de közben ez a színpad csak forog, forog, s könnyen elkeveredhetünk.
Észre sem vesszük, s máris újabbak és újabbak vesznek körül minket.
Újabb társak, újabb élmények, újabb látvány.
Mi irányítunk vagy predesztinált a Sorsunk?

Lucius Malfoy mindent átgondolt, mérlegelt, s úgy döntött, amíg lehet, nem viszi ura elé fiát.
Úr
És
Fiú.
Atya és fiú?
- Na, persze!- röhögött fel a férfi keserûen. - Mindig is ilyen Teremtõt képzeltem el!- majd konyakot töltött, s ivott rá.
RÁ.
Mindenre és semmire.

ÃÃÃ

Narcissa Roxfortban remekül kiismerte magát. A pincében a legjobban… habár soha nem járt még itt, pont az alagsorban…már számtalanszor elképzelte Piton magányos szobáját, s nem kellett csalódnia.
A varázsló nem volt ott, de a nõ könnyedén bejutott.
Megbújt a sarokban, s várt. A percek óráknak tûntek, fõleg egy remegõ anyának s egy tüzes szeretõnek.
- Melyik vagyok én? Milyen anya vagyok?!- suttogta Narcissa, amikor kinyílt az ajtó. Piton lépett be, majd becsapta hûséges angol tölgy kapuját.
Kapu a gyönyörbe, vagy a szenvedésbe?
A MÁS-ba.

Aztán ledobta köpenyét a varázsló, fekete, szigorú ruhája tekintélyt parancsolt neki. Még nagyobb tekintélyt.
Könyvei elõtte lebegtek, számtalan pergamennel együtt, azokat óvatosan levarázsolta az asztalára, majd leült egy székre, s ivott valamit.
Narcissa alaposan megfigyelte minden rezdülését. Hogy aztán majd megfesthesse, mint akkor régen, azt a portrét, Róla.
Emlékezetbõl.

Amikor a férfi ismét felkelt, kis tálba töltött vizet egy sehonnai kancsóból, és vetkõzni kezdett. Narcissa libabõrös lett a feje tetejétõl a lábujjáig.
- Soha nem gondoltam volna, hogy Perselus Piton fehér inget hord a fekete egyenruha alatt…- emelkedett ki a sarokból.
- Narcissa! Mi a fenét keresel itt?!- állt meg a mosakodásban a varázsló.
- Téged kereslek. Mindig és mindenhol.- sütötte le a szemét az asszony.
- Ugyan, Mrs. Malfoy! Ne játssza meg az ártatlan, romantikus lelket.- fordult el Piton. Hangja barátságtalanul zengett.
- Perselus. Segítened kell.
- És miben? Újabb gyereket akarsz, de most fekete hajút?!- köpte oda kegyetlenül. Narcissa elsápadt.
- Perselus…
- Attól, hogy a nevemet mondogatod, még nem esel teherbe!- majd szétnyílt ingjét letépte magáról. - Gyerünk, Narci!- hergelte a nõt.- Mire vársz?!- sziszegte a fülébe kígyó módjára. Aztán megragadta a karját, magához rántotta, s belecsókolt aranyszínû fürtjeibe. Mélyen beszívta illatát, mely kívánatossá tette a nõt.
Narcissa kissé hátrahajtotta a fejét, hogy Piton jobban hozzáférjen kecses nyakához, mely most valóban a maga teljes fehérségében tárult a varázsló elé.
Piton belecsókolta minden vágyát és dühét.
Egyre feljebb és feljebb, aztán a puha ajkak következtek, s a nõ visszacsókolt. Valódi szenvedéllyel.
Tûzzel.
Most õ rohamozta meg a férfit, akit elfogott a vágy, s a nõ jól tudta ezt. Kigombolta nadrágját, s megfogta Piton keményen merevedõ hímtagját.
A férfi felnyögött, s egyre hevesebben csókolta az asszonyt, majd levetkõztette, s az ágyhoz hurcolta.
Nem volt visszaút.
- Perselus… kérlek… segíts… - és a varázsló ekkor hatolt belé. Keményen, határozottan, mégis oly más volt, mint Lucius…
Narcissa kiélvezte minden pillanatát ennek a különleges szeretkezésnek.
Piton pedig elkívánta a pokolba magát, a nõt és ezt az egész helyzetet… csak ne élvezte volna annyira, de annyira…
Miután lángolásuk a tetõfokára hágott, megkönnyebbülten zihálva engedték el egymást.
- Perselus…én… nem is tudom, mit mondjak…- súgta Narcissa.
- Legjobb, ha semmit! És fõleg senkinek! - morogta a prof, majd felkelt és magára aggatta ruháit.
- Te szégyellsz engem!
- Narcissa, gondolkodj már!- förmedt rá Piton.- Nincs véletlenül egy férjed?! És egy fiad??
- Miatta jöttem.- ült fel a nõ.
- Valóban? Jól titkoltad! Vagy netán õ is itt van?!
- Ne légy ilyen közönséges.- húzta el a száját Narcissa.- Lucius el akarja vinni…
- A Nagyúrhoz? És ez meglep téged?- fordult vissza Piton, immár teljes harci díszben.
- Gyors vagy.- állapította meg a nõ lassan.- Mindig?
- Mindig. Mi a problémád? Kinyögöd végre?
- Minden férfi ugyanolyan kegyetlen állat!- csattant fel Narcissa, majd felkelt, anyaszült meztelenül. Piton elfordult.
- Nem vagyok elég vonzó Perselus Pitonnak?
- Narcissa. Mondd, mit akarsz, és menj.
- Téged.- kuncogott fel gyerekes a nõ, ami roppantul idegesítette Pitont.
- Rajtam kívül? Esetleg egy örökös szolgát magad mellé, akit Voldemort- nak hívnak? Vagy netán Pottert örökbefogadni? Nem akarod? Narcissa MALFOY?!- nyomta meg az utolsó szót.
- Nevetséges vagy!- kiáltott a nõ, majd a férfi karja után kapott.- Védd meg a fiamat.- mondta halkan.
- Megvéded te vagy a férjed majd! Nekem más dolgom van vele!
- Micsoda?- kerekedett el a nõ szeme.
- Az, hogy tanítsam!- sziszegte Piton, és kinyitotta az ajtót.
- Akkor tanítsd meg arra, hogyan élje túl a Nagyurat!- válaszolt könnyedén Narcissa, és elhagyta Piton szobáját.
A férfi azonnal becsapta az ajtót utána, és szitokáradat zengte be a kis szobát…

( folyt. Köv. )