Cím: HP-GYU

Író: Bé-S
E-mail: kiddonoire@yahoo.fr

Jogok:
A HP univerzum szereplõi, és minden hozzá kapcsolódó egyéb név J. K. Rowling tulajdona.
A LOTR univerzum szereplõi, és minden hozzá kapcsolódó egyéb név J. R. R. Tolkien jogutódjának tulajdona.

Nekünk az öröm marad :)

Rating: 14, vagy jelölt

Státusz: folyamatban

Megjegyzés:
Ide majd Bé-S ír valamit, ha akar

Tartalom: HP, LOTR ––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––


7. VESZÉLYES ESZKÖZ


- Malfoy. Neked is kellemes napot.- morogta Piton, de nem engedte beljebb a szõke varázslót.
- Piton! Talán bent megbeszélhetnénk! - emelte fel elegáns, kígyós botját Lucius és eltolta Piton kezét az útjából.
- Nem mondtam, hogy befáradhatsz.- csapta be a bájitaltanár az ajtót, miután Lucius se szó, se beszéd, lehuppant az egyik fotelbe.
- Szóval?- nézett rá Malfoy, mint aki meg sem hallotta Piton szavait.
- Mi a fészkes fenét akarsz tõlem?! - fonta karba kezeit a prof.
- Adj valami szert megbûvölt manó ellen.- ejtette ki lassan Malfoy a szavakat, miközben a szobát pásztázta szürke szemeivel. Felmérte a terepet, amelyet már oly régen szeretett volna…

Rejtegetnivalód van, ravasz, vén róka!

Piton elkapta a pillantását, ezért gyorsan a palantír elé állt, de már késõn…
Lucius Malfoy bizseregni kezdett. Elõször nem értette, miért… hiszen csak az átkozott Piton áll vele szemben, és nem egy kívánatos nõ… de… mi az a …
- Piton! Ne szórakozzunk egymással. Add oda a bájitalt és már itt sem vagyok.- pattant fel a szõke férfi.
Piton morgott egy sort, de elindult a hátsó polcok felé.
- Mit mûveltél a manóddal, Malfoy?! - szólt ki a sötétségbõl szárazon.
- Kérem a szert. Egyébként sem tartozom neked beszámolóval, mi történik a kúriámon. És Narcissa is jól van!- emelte fel a hangját, közben az asztalhoz sétált és a palantír körvonalaira nézett.
Zsigerei felforrósodtak.
Ez az! Ez kell Neki! A Nagyúr…
Akarja…
A hatalom eszköze…
És Lucius Malfoy megérintette a látókövet.
A hirtelen jött izzás megcsapta, váratlanul érte. És a Szem… véresen, füstösen, gomolygósan jött… egyre közeledett…
- Malfoy!- csattant egy éles hang mellette, amely visszatérítette a valóságba.
- Azonnal ereszd el.- sziszegte Piton és kirántotta Lucius kezébõl a palantírt.
- Hogy merészeled, te korcs?! - üvöltött fel az arisztokrata, arisztokratához egyáltalán nem méltó módon, s botjával arcul csapta Pitont.
A fekete varázsló az asztalnak esett, fejébõl ömlött a vér, ahol a hegyes bot felszakította a sápatag bõrt…
Lucius pedig fogta a kezében lévõ löttyöt, majd a gömböt és kivágtatott a pincébõl.
Piton félig eszméletlenül támolygott utána, de a harmadik lépésnél elvágódott saját szobája kemény padlóján…

- Neeeeee!- tért magához Frodó, össze- vissza dobálva kicsiny testét. Samu odarohant.
- Uram! Frodó! Itt vagyunk! Vándor!
- Frodó!- ugrott fel Aragorn is. A másik két hobbit szorongva nézte barátjuk iszonyú szenvedéseit…
- Jaj, Trufa… én már rég feladtam volna, ha nálam van az a csillogó gyûrû!
- Psszt! Pippin! Ne beszélj ARRÓL! - riadt meg Tuk Peregrin.
Frodó hánykolódódása lassan abbamaradt. Aragorn az éppen megérkezõ Dumbledor- ra pillantott.
- Úgy vélem, Frodó érzi mindazt, ami most történik, légyen kapcsolatos a Gyûrûvel, vagy bármi mással.- szólalt meg halkan a Vándor.
- De a gyûrû… - nézett fel Samu kétségbeesetten.
- Igen, Samu. A gyûrû nála van. Ám valami mégiscsak a közelben hat rá.
Trufa és Pippin behúzott nyakkal somfordáltak odébb…
- Hé! Ti ketten!- horkant fel Gimli, pipával a szájában.- Hová igyekeztek?!
- Mi?! Ugyan! Sehová…- hebegte Pippin.
- Trufa!- hangzott fel a Vándor kemény hangja. ( a hangja! Nem más!- a szerk.J )
- Aragorn…- nyögte ekkor Frodó. - Valaki… valaki beszélt …
- Kivel?
- Vele… látta…
- Frodó! Kivel?! - nézett nyugtalanul Aragorn a kis hobbitra. Ám lelke mélyén jól tudta a választ.
Szauron.
- Szauronnal…- hebegte Frodó és elájult.
- Frodó uram! - rázogatta Samu, de Dumbledore szelíden félretolta.
- Hagyd csak, Samu, magára. Most pihennie kell. - és egy varázsigét mormolt el.
A Vándor közben Pippinék felé közeledett összehúzott szemekkel.
- Szauron csak egyféleképpen tud kapcsolatba lépni bárkivel. A palantíron keresztül! - csattant a hangja. - Hol a látókõ?!
- Én… mi…
- Belenéztetek?!
- Nem! Nem! - tiltakoztak hevesen a hobbitkák. - Mi épp csak… rugdostuk egy kicsit…
- Hogy mi? - kiáltott fel a Kósza. Legolas is odakapta gyönyörû fejét és rosszallóan nézte a két kis teremtményt.
- Elvesztettük… - lehelte Pippin bûnbánóan. Trufa lehajtott fejjel bólogatott.
- Oktalan módon elhagytátok a palantírt?! - kiáltotta Aragorn. - Mikor? Merre?!
- Múlt éjjel… legurult… a lépcsõn…
- Aragorn. - tette a vállára az igazgató a kezét. - Nincs idõnk felelõsségre vonni õket. Mihamarabb meg kell találnunk a látókövet, még mielõtt rossz kezekbe kerülne…
Aragorn bólintott, de Trufa és Pippin felé csak egy haragos pillantást küldött.
- Veletek még beszélünk errõl! - majd Dumbledore és Legolas, valamint Gimli társaságában kisietett a helyiségbõl.

Piton soká feküdt a padlón, látomások gyötörték. Félig magánál volt s félig valahol máshol… ahol a félelem az Úr. Ahol
Voldemort parancsol.


Dumbledore és kísérete lesietett a nagyterem felé.
- Jóuram! - lépdelt mellé Aragorn. - Van ötleted, merre gurulhatott a látókõ?
- Mivel a hobbitok messze nem vihették, úgy vélem, mindenképpen errefelé lehet.
Besiettek a nagyterembe, amely most teljesen üres volt. Az iskola négy házának zászlaja lengedezett, erõtlenül, mint hatalmas kezek, segítségért esedezvén… Valami baljós mozdulatlanság ülte meg a levegõt és a szíveket.
Legolas tisztán érezte a baj közeledtét. Az egyik ablakhoz lépett, s tünde szeme egy pontra tévedt, melyet csak õ látott, s mely úgy vonzotta, mint vasat a mágnes.
Legolas volt a vas.
Lucius Malfoy a
Mágnes.
Mágnes, mely két vasat vonzott.
Legolas szemét s Voldemort lelkét, agyát… s fékezhetetlen hatalmi vágyát.

- Aragorn!
- Mi az, Legolas? - kapta oda fejét a Kósza.
- Ismét a szõke varázslót látom. Útja gonoszsággal van kikövezve. A feketeség követi, körülveszi, belengi. Vér tapad kezéhez.
- Vér? - hökkent meg Aragorn. - Dumbledore uram! Lehetséges lenne? Az a varázsló újra feltûnt itt?
- Lucius Malfoy roppant öntörvényû. Nem szokása megkérdezni, jöhet- e. Menjünk le Piton professzorhoz. Valami azt súgja, nála járt.
Gimli csak felhorkant erre, de híven követte a kis felmentõ sereget.

Piton volt Uránál vendégeskedett. Malfoy csapása leküldte õt a legmélyebb pokolba.
Piton látta a Hatalmat, amely végérvényesen Voldemort kezében volt immár. Gyûrûk és levágott fejek.
Tûz mindenütt.
Fekete seregek. Vonultak, mintha komor leplüket akarnák ráteríteni az egész világra.
Csak Õk létezhetnek. Az aranyvérû csorda. Nincs helyük korcsoknak!
Piton látta ezt. Érezte a húsában a tüzet.
Vad kopogás a halántékán… ne…
Ne…
Ne törd szét a koponyámat…
- Perselus! Kérem, nyissa ki! Dumbledore vagyok!

Az átkozott vénember! Mindig keresztbe tesz nekem!

Voldemort arca elhalványult Piton szeme elõtt. A fájdalmas izzás szûnni kezdett.
Dumbledore.
Dumbledore.
- Dumbledore vagyok!
Erre Piton végérvényesen magához tért.
Feltápászkodott és egy pálcasuhintással kitárta az ajtót, melyet elõszeretettel csapkodott be nem kívánatos vendégek elõtt. És mögött…
- Perselus! - lépett be az igazgató. - Mi történt Önnel? - lépett oda a varázslóhoz.
- Lucius Malfoy tiszteletét tette nálam. - sziszegte Piton és fájdalmasan a fejéhez kapott. Alvadt vér tapadt bõréhez, haja is csatakos volt tõle.
- Jöjjön. - segítette fel Dumbledore, Aragorn is csatlakozott. Odatámogatták a pamlaghoz, s Piton minden tiltakozás ellenére
Nem kell lefektetni! Nem vagyok csecsemõ! Beteg sem!
Lefektették rá.
Az igazgató jobb kezét a professzor feje fölé helyezte. Piton érezte már a jólesõ zsibbadást. Most már minden mindegy volt… a köd ismét leszállt Perselus Pitonra.

- Aragorn. Most menjetek vissza Frodóhoz. Én is nemsoká csatlakozom. Egyelõre nincs mit tenni. Szabadulásotok kulcsa, sajnos, nem a mi kezünkben van jelenleg.
- Uram! A szõke varázsló, Lucius Malfoy vitte volna el a palantírt?
- Még a vak is láthatja, Aragorn! Le kellene csapni azt a kifehéredett fejét! - csapta le a pipát Gimli és fenyegetõen lengetni kezdte fejszéjét.
- Gimli, köszönjük bátorságod, majd ha eljõ az Idõ, bizonyíthatsz! - mosolyodott el kissé az igazgató.
- Rendben, felmegyünk Frodóhoz, s ott várakozunk. - sóhajtott a Vándor. Legolas és Gimli kíséretében kiléptek Pitontól.

Dumbledore ezalatt fõzetet kotyvasztott Pitonnak.

¨¨¨


Aranyszõke haja szinte kifényesedett, ha Malfoy elégedett volt tettével. Most az volt.
Nagyon.
- Ez a hatalom köve! Semmi kétség! Piton foggal - körömmel ragaszkodott hozzá! Ostoba, löttykeverõ kókler! - és Lucius belenevetett a szikrázó délutánba.
Nem volt célja megtartani a követ, hisz Voldemort úgyis
Megérzi.
Megtudja, mi van nála. De egy - két óra elõnye azért van…
- Hazajössz velem. - simogatta meg a gömböt, amely azonnal izzani kezdett. Malfoy - t földöntúli öröm öntötte el.
A kúriába érve azonnal szobájába vonult. A palantírt hatalmas, baldachinos ágya közepére helyezte.
- Ott a helyed. Középen. Ragyogj csak nekem, amíg teheted. Szinte érzem a hatalom melegét… - és Lucius oldalra hajtotta elegáns fejét. Nyaka nagyot roppant.
- Elkelne nekem egy kis masszázs…. - nyújtózkodott hatalmasat és kiment a szobából.
A nappaliban már nyoma sem volt a manóknak, és teljesen el is felejtette, mi történt nemrég… most realizálta magában, hogy azt a löttyöt le kéne önteni az idióta manó torkán, amit Pitontól hozott.
Felrohant Narcissához. Az asszony a fenti társalgóban ült, egy pohár fehér bort szopogatva.
- Hol vannak a manók? - mordult rá férje.
- A manók? - fordította unottan Lucius felé gyönyörû pofikáját a nõ.
- Igen, kedvesem! Azok a pici, undorító lények, akik a csontos feneked alá tolnak mindent! - fintorgott a férfi.
- Elintéztem õket, nem kell aggódnod. Menj csak a dolgodra. - állt fel Narcissa és egy hajtásra kiitta a bort. - Nagyon finom. Hozass még pár hordóval.
- Hogyne. Hogy még alkoholista is légy. - morogta Lucius és elkapta neje vékony karját. - Szóval mi van azokkal a kis bestiákkal? - sziszegte a nõ fülébe.
- Ne szoríts! - kiáltott fel a nõ. - Megöltem õket azzal a méreggel, amit a nõvéremtõl kaptam még rég! - és kirántotta a karját. - Iszonyúan durva vagy. Egy állat vagy!
- Tudom, szerelmem. - húzta sátáni vigyorra Lucius az ajkait, majd még erõszakosabban belecsókolt felesége nyakába. - Az illatod még mindig remek. Ha más már nem is! - és kirobogott a nõtõl, aki vicsorogva nézett utána és undorodva törölte le Malfoy nyálát a nyakáról… jó nagy vörös folt marad a helyén…

A varázsló lerobogott a konyhába, ahol talán évek óta nem járt, s meglátta a két manó testét.
- Ez az õrült nõ még egyszer megölte a már döglött manót?! - lépett közelebb. Mindkét szánalmas lény száján zöld hab türemkedett ki ( takk,- kimmonakJ ).
- Ez undorító! - és egy varázsigével azonnal kireptette a manótesteket az udvar hátsó részére.
- Nagyszerû! Új manókra lesz szükségem! De elõbb… - és fél óra múlva már egy dögös bögyös karjaiban élte át élete legjobb masszírozását Lucius Malfoy.


( folyt. Köv. )