Cím: HP-GYU

Író: Bé-S
E-mail: kiddonoire@yahoo.fr

Jogok:
A HP univerzum szereplõi, és minden hozzá kapcsolódó egyéb név J. K. Rowling tulajdona.
A LOTR univerzum szereplõi, és minden hozzá kapcsolódó egyéb név J. R. R. Tolkien jogutódjának tulajdona.

Nekünk az öröm marad :)

Rating: 14, vagy jelölt

Státusz: folyamatban

Megjegyzés:
Ide majd Bé-S ír valamit, ha akar

Tartalom: HP, LOTR ––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
3. A GYÛRÛ ÉS A KÍGYÓ

 

Piton agya zakatolt, ahogy Dumbledore irodája felé sietett. Épp az egyik lépcsõfordulónál járt, amikor hatalmas robaj rázta meg az épületet.
A nagy rengés hullámokban tört fel, aztán lassan elült…
Mint a Nagyúr haragja… az égetés… a Jegy…
Piton hirtelen megrázta a fejét, hogy még véletlenül se gondoljon ilyen nyomasztó, fullasztó emlékekre.
Emlék? Miféle emlék, te idióta?! Emlék, amely örökké a tiéd és örökké a jelened?!
Mivel azonban nem hagyta nyugodni ez a dörrenés, visszafordult. Most már óvatosan lépkedett, mert tisztán érezte, hogy valaki van mögötte.
Voldemort nem pihen!
- Mi volt ez?! - kapta fel a fejét a kis sápadt hobbit, midõn õket is elérte a dörgés.
Legolas már az ajtónál állt és figyelt. Minden idegszálával a kinti eseményekre koncentrált. Rezzenéstelenül cövekelt, akár egy sudár, ámde erõs fa a viharban… rendíthetetlen hatalom volt az övé, amely selyemben és napsugárban járt.
Aragorn is mellélépett és a tünde arcát kémlelte.
- Legolas. Mit látsz?
- A lelketlen idegen érkezett meg a varázsló mögött. Halál jár nyomában.
- Halál?! - kiáltott fel Samu, és megmarkolta Frodó karját. - Hát mégsem vagyunk biztonságban, Vándor? Bizonyosan orkok ólálkodnak itt is!
- Samu, nyugodj meg. Sem orkok, sem más nem fenyeget! - nyugtatta meg Aragorn a kis hobbitot.
Gimli felhorkantott.
- Akármi legyen is az, itt a fejszém! Csak arra vár, hogy belevágjam!
- Arra sem lesz szükség, Gimli. - fordult feléje a Kósza. - Dumledore uram, mi lehet ez?
- Magam is szeretném tudni, így jobb lesz, ha utánajárunk. - Jöjj velem, Aragorn, kérlek.
Amaz bólintott és Legolas - szal a nyomában az igazgató után vonultak.
Piton úgy suhant most a lépcsõkön lefelé, mint egy macska. Puhán lépdelt, karcsú teste megfeszült, mint aki felkészült minden támadásra. Innen - onnan apró neszek hallatszottak.
Aztán leért a bejárati csarnokba és azonnal átlátta a helyzetet.
- Na, már csak ez hiányzott. - lépett oda a halott trollhoz. Megvizsgálta, bár nem kellett sokat vizslatni.
Az bizony egy szakszerû adava kedavra volt, ami kioltotta szánalmasan értelmetlen életét.
Most meghalsz!
Piton fülében csengett a reszelõs kacaj, a sípoló hang…
Nem.
Most nem õ volt.
Õ? Szánalmas lény! Nem is lehet emberszámba venni! Még, hogy õ!
Lucius szinte öntudatlanul cselekedett, de már akkor megbánta, amikor kimondta. Na, nem mintha sajnálta volna azt az átokverte behemótot. Dehogy! Pusztuljon az összes!
Viszont jókora ribilliót szít most ezzel. Gyorsan elbújt hát méltóságteljesen egy lovagi páncél mögé, és figyelt.Piton. Természetesen õ ért ide elõször. Mit vizsgálgatod azt a szörnyet?! Már arra is képtelen vagy, hogy egy sima halálos átkot felismerj?! Na, mégis. Hállelúja. Nos… elég unalmas itt álldogálni, szóval Piton… siess egy kissé…
- Perselus! - hangzott ekkor Dumbledore hangja egészen közelrõl.
Remek. A roskatag jótét lélek is letámolygott. Na, de… kik ezek vele?!
- Uram! Valaki megölte ezt a trollt. - mutatott Piton a monstrumra.
- Igen, igen. Látott valakit? - fordult a varázsló felé az öreg.
- Nem, természetesen. Ezt Õ felsõfokon mûveli. - morogta Piton.
Lucius enyhén megrándult a lovag mögött.
Ez érdekes. Érdekes… mindig is tudtam, hogy Piton egy ócska spion! A Nagyúr örömmel fog errõl értesülni! Bizonyára. Piton… Piton… és Lucius kéjesen végigsimított a pálcáján. Képek peregtek le a szeme elõtt, kínzások, fojtogatás, nõgyalázás… aztán Piton. Soha nem szerette ezt a varázslót. Valahogy olyan
Sikamlós…
Misztikus volt számára… mit képvisel VALÓJÁBAN? A Sötét Jegy a szövetségesükké tette. Anno. De ma…? Kételkedett abban, hogy Voldemortot szolgálja még mindig. Sõt. Tudta, hogy nem.
De bizonyítani képtelen volt.
Eddig.
Mosolyra húzta vérrel teli, érzéki ajkait, melyet több nõ csókolt forró hévvel, mint amennyi csillag van az égen!
Na jó. Azért ne túlozzunk… húzta még szélesebbre bûbájos mosolyát a szõke szépség és figyelmét újra Dumbledorra vonta.
- Jó uram! Mi történt? - lépett közelebb Aragorn az öreghez. Szinte suttogva beszélt. Legolas közben gyanakodva nézett körbe, majd egyenesen arrafelé indult, ahol Lucius rejtõzött. Ne gyere közelebb! Ne! Ki lehet ez az alak?! Ez a vén idióta miféle népekkel veszi újabban körbe magát?!
Malfoy kissé összébb húzta magát és kezdett melege lenni. Érezte ennek a tüneményes idegennek a perzselõ, húsba vájó tekintetét, kék szeme, mint a hideg szikla, hatolt át minden akadályon.
Lucius bizsergett. Megmarkolta kígyós botját, hogy ha kell, hát végez mindenkivel az elõcsarnokban!
És az mire is lenne jó, öreg Lucius?
Voldemort száraz hangja volt az, ami észhez térítette.
A fõnök mindig is tudta, mit kell épp mondani…
Szinte horkanva felröhögött ezen a szõke férfi, de aztán lecsillapodott.
Legolas most háttal állt a lovagi páncélnak. Rengeteg negatív energia hullámzott át feszült testén; ám nem riadóztatta Aragornt. Nem érezte szükségét. Ez a rezgés az idõ és a tér hullámain csak egy villanás volt- egy repedés- mint az IDÕ szövetén- ami miatt most itt vannak.
Igazi veszélyt viszont nem jelzett neki egyik érzékszerve sem. Így csak állt és nyitva tartotta a szemét.
Közben Piton elegáns pálcasuhintással eltüntette a drabális trollt.
- Nos, Perselus, jöjjön maga is velünk. Vissza az irodába. - tette hozzá az igazgató nyomatékkal.Szóval rájöttek. Húzta el a száját Malfoy, de nem izgatta különösebben a dolog. A lényeg, hogy kételyt ébreszthet Voldemortban Pitonnal kapcsolatban. Neki bõven elég volt ez is. Esze ágában sem volt Dumbledore- t követni.
A saját képeiben élt, mindenáron be akarta sározni Pitont, ezt a denevért! Akárhányszor a kúriájában látta vendégül,
Vendégül! Na persze!
Nehezen viselte Piton fölényes vállrándításait, és
Ahogy Narcissát nézte….
Ahogy kioktató hangnemben válaszolgatott…
Rég nem kívánod a nejedet! Mégis meg tudnád kínozni Pitont, ha hozzáérne! Õ az enyém!
Lucius úgy összeszorította a pálcáját, hogy kis híján eltörtek az ujjai.
Legolas most megmoccant. Aragorn intett neki és elindultak Dumbledore után.Még mindig nem tudom, ki ez a szõke, kétlábonjáró mr. Perzselõszem! A haja kétségtelenül aranyvérûként csillog… de nem lehet közülünk való… - Uram. - lépett Piton az igazgató mellé lassan, miközben mentek felfelé a lépcsõn.
- Igen?
- Mi a terve? - kérdezte halkan a varázsló. Szemében ott csillogott a fékezhetetlen gyanú árnyéka.
- Mindent megtud idõben, Perselus. Emiatt ne aggódjon. És miattuk se. - hunyorított Aragornékra Dumbledore.Lucius még várt egy keveset, aztán elegánsan elõbújt a páncél mögül. Köpenyét lehetfinoman megigazítva, megfontolt léptekkel elindult elõre…
Sötét.
Kihalt.
Csendes minden.
Remek. Irányuljunk a pince felé.
És lesétált a még sötétebb lépcsõn.- Aragorn! - a kis kövér hobbit felugrott, mihelyst az igazgató belépett.
- Samu? Mi történt?
- Frodó! Nagyon rosszul van! Frodó uram! - Samu odaugrott hozzá és kis híján elbõgte magát. Frodó sápadtan pihegett a sarokban egy széken, ujjai görcsösen az ingét markolászták.
- A Szem… a Tûzkerék… éget! Samu! Samu! - kiáltott fel aztán félelmetesen.
- Frodó! - rázta meg Aragorn a hobbitot, de mintha áramütés érte volna, el is engedte.
- Mi a fene folyik itt?! - állt sötéten Piton az ajtóban. Õ lépett be utolsónak.
- Jöjjön, jó uram! - nézett a Vándor Dumbledorra. Õ is odasietett Frodóhoz.
- Frodó! Mit érzel? - faggatta a Vándor.
- Áh…! Akarja! Valami… valaki…
- A Gyûrût akarják! Aragorn! - szólalt meg Legolas határozottan.
- Mégis, hogy? Szauron keze és szeme idáig elér hát?!
- Nem. Ez Voldemort. - válaszolt Dumbledore, szinte derûsen ejtve ki a gyûlölt nevet. Piton megmoccant. Karja zsibbadni kezdett. Már tudta. Ismét. A kórság, melyet nevetségesen JEGYNEK titulálnak azok, akiknek nincs ilyen… egyre kúszott felfelé… bal karja már égett.
- Uram! - szólt hirtelen az igazgató után, aki lassan asztala felé ballagott.
- Perselus, mennie kell. - intett a varázsló felé, aki kis biccentéssel nyugtázta, hogy így van.
- Voldemort erõsen érzi a Gyûrût. Semmi kétség, amíg itt vagytok, nem nyugszik. Perselus. Menjen hát. - sóhajtott fel, de semmi más támpontot nem nyújtott Pitonnak. Amaz hûvösen nézte a kis társaságot és szó nélkül kiviharzott az ajtón.
Menj! A Végzeted csak elér! Hogy ma, vagy holnap? Nem mindegy?! Örök bizonytalanság, örök kárhozat a te életed!
Ez dübörgött az agyában, miközben újra elindult a Roxfort melletti kis tisztásra, hogy átszelje a teret Voldemort felé…Lucius nesztelenül lépdelt, akár egy ragadozó. Cipõje sem koppant a kövezeten. Piton ajtaja elé érve kissé megállt.
Hát itt vagyok. Minden titkok tudója ez a pinceszoba. Voldemort mit meg nem adna érte, ha itt lehetne…
Ám felizzott ismét. A BÉLYEG.
Csak rá kell gondolnom és hivat!
Így Piton titkai egyelõre homályban maradtak.
A szõke, magas arisztokrata elindult felfelé.

 

( folyt. Köv. )