Cím: HP-GYU

Író: Bé-S
E-mail: kiddonoire@yahoo.fr

Jogok:
A HP univerzum szereplõi, és minden hozzá kapcsolódó egyéb név J. K. Rowling tulajdona.
A LOTR univerzum szereplõi, és minden hozzá kapcsolódó egyéb név J. R. R. Tolkien jogutódjának tulajdona.

Nekünk az öröm marad :)

Rating: 14, vagy jelölt

Státusz: folyamatban

Megjegyzés:
Ide majd Bé-S ír valamit, ha akar

Tartalom: HP, LOTR ––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
1.A HETEK ÉS AZ EGY

Amikor Piton átvágott a Tiltott Rengeteg elõtti tisztáson, valami megvillant a bágyadt tavaszi napsütésben a szeme elõtt. A fák közt…
Odakapta tekintetét, de semmi.
Semmi.
Morogva gyorsabb tempóra váltott és bedöngette a hatalmas kaput. Mostanában Dumbledore kitalálta azt az ostoba óvintézkedést, hogy egy troll álljon õrt a bejárati csarnokban és õ engedje be a gyerekeket és a tanárokat.
Mást nem.Piton várt, várakozott, hogy a kõagy kinyitja a kaput neki, de egyelõre semmi ilyesmi nem történt…
- Mi a fene lesz?! - mordult fel.
- Ez lenne a jelszó? Aragorn, hallottad?
Piton olyan hirtelen fordult meg, hogy elsodorta a mögötte ólálkodó mélynövésû alakot.
- ÁÁ! - zuhant le a lépcsõn a kis jószág és fájdalmas képpel meredt Pitonra.
- Ki maga?! - förmedt rá a fekete hajú varázsló.
- Micsoda barátságos népek! Aragorn!
Ekkor egy zilált külsejû férfi lépett ki a fák árnyából.
- Pippin. Mondtam, hogy ne menj utána. - szólt a piciny emberkének. Amaz felugrott és a borostás vagabond mögé futott.
- Mi ez?! Maguk…
- Aragorn vagyok. Az Északi Kósza. Lovasvégbõl jöttünk. Nagyon elcsigázottak vagyunk. Én, és hét társam. Azaz, csak hat … - és viharvert arcán egy pillanatra igazi fájdalom tükrözõdött.
- Hogy? - jártatta szemét Piton villámgyorsan. - Maguk… nyolcan vannak? Mi a fene folyik itt? Értékelném, ha elárulná! Dumbledore nem fogja beengedni magukat. És itt nincs szállás. Menjenek tovább! Akárhová is tartanak!
- Jó uram. Én már bemutatkoztam. A jómodor úgy kívánná, hogy…
- Jómodor? Na, azt itt nem kap. Találkozna csak Potterrel!
- Potter? Õ itt a fõmágus? - nézett csodálkozva a férfi.
- Hogy… mi? Nos, sajnálom, bár roppant kellemes volt csevegni, mennem kell. - szólt Piton fagyosan és még egyszer megkoppantotta az ajtót.
- Aragorn! - szaladt ki egy szõke, karcsú alak a fák közül.
- Mi az, Legolas? - nézett hátra a Vándor.
- A fák… akár Szilszakáll, vének! Titokzatosak! Beszélnek rejtelmekrõl, borzalmakról, egy Nagyúrról!
- Miféle nagyúrról?
- Takarodjanak. - sziszegte Piton feléjük. - Tûnjenek el.
Aragorn és Legolas értetlenül nézték, amint Piton elõkapja a varázspálcáját és rájuk fogja.
- Menjenek, vagy fõbenjáró átkot mondok. És nem fognak érdekelni a következmények.
- Kérem, szóljon a varázslónak! Aki itt él!
- És melyiket parancsolja?! - húzta fel Piton a szemöldökét. - Netán valamelyik akasztófavirág Weasley - t, vagy magát Potter önfelségét?
- Hogy? Hát király is van itt?
Pitonnak már elege volt. - Na jó. Nekem erre nincs idõm. - épp ekkor nyílt a kapu, a troll barátságtalanul mordult egyet és elállta az utat. Piton belépett és nyílegyenest a pincék felé vette az irányt.Aragorn és társai, a négy hobbit, a szõke, szépséges tünde, Legolas és a törpe Gimli tanácstalanul toporogtak a délután sápadt fényében. A Tiltott Rengeteg zúgott mögöttük. Zöldlombfi Legolas minduntalan hátra - hátrapillantott.
- Aragorn. Veszélyt ugyan nem érzek, sem árnyat, sem fenyegetést, de valami él itt, nem messze, ami nem hagyja nyugodni ezeket a lelkeket odabent.
- Mire gondolsz?
- Sok erõt érzek a kastély falai közt, de megannyi zsenge még.
- Úgy érted, fiatalok?
- Azt hiszem. - bólintott a tünde kecsesen.
- Hát akkor mire várunk?! - emelte fel a fejszéjét Gimli. - Törjük be azt az átok kaput!
- Gimli! Nem! - állította meg Aragorn a törpét. - Frodó, jól vagy? - nézett aztán egy sápadt, kicsiny emberkére.
- Iiigen, azt hiszem. De az a fekete köpenyes alak…
- Nem hiszem, hogy veszélyes. - ingatta a fejét Legolas.
- Hé, Pippin! Gyere! Gyújtsunk pipadohányra! - rikkantott egy vöröses hajú fiú Frodó mellõl. A másik, kövérkés hobbit rosszallóan pillantott rá.
- Trufa, nem kéne Vén Tobi ritka pipadohányát pazarolnod!
- Pazarlás? Samu! Most kell az a pipadohány, mikor ég a füled, komám! - dalolta Trufa és táncra perdült.
- Trufa! Csend! - szólt rá Aragorn. - Ha be akarunk jutni, tervet kell kovácsolnunk!
Mindenki bólintott.
- De most pihenjünk. Erõnk kezd elhagyni minket.
- Igen… - ült le lassan a fûre Frodó és inge alá nyúlt. Elõhúzta a csillogó ékszert, ami élete megkeserítõje és megédesítõje volt egyben. A Hatalom, a Mindenség pihent most a kezében. Csak rajta állt, hogy elbukik - e a világ…
Amint Piton leért puritán termébe, kivételes letargia lett úrrá rajta. Valami furcsa volt ezekben az idegenekben ott kint… mit akarhatnak? Nagyúrt emlegetnek, beszélnek a fákkal… különös egyének. És csak úgy kint hagyta õket… szólnia kéne Dumbledore- nak?
Meglehet…
Aztán csak beleroskadt a székébe. Valamit érzett. Maga sem tudta, mit.
Frodó elõhúzta ingecskéje takarásából a Hatalom Gyûrûjét. Sima felülete szinte hívogatta…
' Frodó! Frodó! Húzd fel! A Sötét Nagyúr… gyereeee… gyere… '
- Áh!! - kapott a fejéhez Frodó.
És Piton.
- Frodó uram? - ugrott oda hozzá Samu, a hû barát.
- Semmi, semmi Samu, minden rendben… - pislogott Frodó a kis hobbitra, de arcszíne és keze remegése elárulta, hogy egyáltalán nincs jól.Piton megremegett a székben ülve.
Valami hívogatta. Kifelé. A parkba… aztán villámcsapásszerû fejfájás érte.
Mint aki egyáltalán nem ura önmagának, elindult kifelé. Egyre csak ki innen… szeme elõtt minduntalan egy gomolygó, ködös látomás hívogatta, és egy forró gömb…
Kezét maga elõtt tartva botladozott az elõcsarnokban… a troll morgását nem is érzékelte.
A kapu kinyílt.
A hûvös, tavasz eleji levegõ megcsapta izzadt homlokát.
Aragorn és Legolas, akik éberen õrizték társaik álmát, nyomban meglátták a lassan lépkedõ Pitont.
- Legolas! Kerülj mögé! - súgta a Kósza a tündének.
- Nagyúr… a szövetség… hatalmas… - Piton egyre csak ezt motyogta.
- Jóuram! - szólította meg a Vándor, de a varázsló nem reagált. Egyre csak Frodó felé húzta valami…
Aragorn gyanakodva követte. Amikor Piton már közel ért Frodóhoz, a kis hobbit felugrott.
- A Gyûrût akarja! Õ is! Nem elég, hogy elragadta Boromir lelkét!
Ekkor Piton a bal karjához kapott, felrántotta a talárt és az inget róla. A Sötét Jegy perzselõen izzott. Vörös fénye baljós árnyakat szült a cserzett bõrre.
- Aragorn! Aragorn!
- Frodó! Menj hátrébb! - ugrott oda a Kósza és Pitonra meredt. - Szauron szolgája vagy hát?! Beszélj, mágus! Miféle gonosz játékot ûzöl velünk?!
Piton, bár alig volt magánál, most egészen tisztán látta Aragorn sziluettjét, szavait is világosan felfogta.
- Já… játék… miféle… - de nem tudta folytatni. A Sötét Jegy egyszerre olyan lángolásba kezdett, hogy Piton azt hitte, mentem elég a karja.
- A Nagyúr…! - kiáltotta. - Akar! Akarja! - és Frodóra meredt. Majd minden abbamaradt. Ám Piton jól tudta, a Nagyúr hívatja. Kell neki valami, mindennél erõsebben.
A Hatalom.
A Birtoklás.
Az Õrület.
A varázsló ziláltan állt a hét idegen elõtt. A négy kicsiny teremtmény egymáshoz bújva, reszketve figyeltek, Legolas és Gimli arca is elárulta, hogy bizalmatlanok. Egyedül Aragorn mert közeledni Pitonhoz.
- Nos. Mivel úgy tûnik, van maguknál valami, amit a Nagyúr akar, teljesíteni kell a parancsát. Elé kell vinni.
- Ezt magunk is tudjuk! Frodó a Gyûrûhordozó! A Végzet Hegye várja!
- Hogy? - ráncolta Piton a homlokát értetlenül. - Miféle gyûrû? Végzet Hegye? Maguk a Mungóból jöttek?!
- Nem. Lovasvégbõl. Már említettem. - hajtotta le fejét a Vándor. - A Nagyúrt szolgálod? - kérdezte aztán lassan.
- Nem. Már nem.
- Hogy? Hát volt idõ, mikor a sötétség volt életed mozgatója?
- Nem igazán hiszem, hogy bárki idegennek beszámolóval tartoznék errõl. De maguk nem halálfalók. Ez egyértelmû. Mi van a birtokukba, amit a Nagyúr akar? - villant meg Piton szeme.
- Nem, nem vagyunk halálfalók. Nem ismerek olyan szerzetet. Õk itt hobbitok. A Megyébõl.
- Megye?! Az valamelyik varázslóiskola?
- Nem! A Megye a hazánk! - kiáltott fel a kövérkés hobbit.
- Samu, majd én elmondok mindent. - intette le Aragorn. - Legolas a Bakacsinerdõbõl jött; Gimli pedig törp. Glóin fia. Én Aragorn vagyok, dúnadán.
- A király! - kotyogott bele Pippin.
- Király?! - horkant fel Piton. - Egy újabb nagyzási hóbortban szenvedõ egyén? Nem ismeri véletlenül Gilderoy Lockhartot? Netán szobatársak voltak a Szent Mungóban?
- Hogyan? - ingatta a fejét Aragorn.
- Nyilván… nem tudja. Nos, tárgytalan, kedves Aragorn. Vagy hogy nevezi magát. És most elárulná a jövetelük célját? Dumbledore- hoz jöttek?
- Teljesen eltévedtünk. A Fekete Kapukhoz igyekszünk. Mordorba!
- Mordor? Talán Mordon? Mordonhoz mennek? - húzta el a száját Piton kissé csodálkozva. - Mi dolguk vele?
- Ez csak a Gyûrûhordozóra tartozik!
- Gyûrûhordozó? Most már beszéljen értelmesen! - csattant fel Piton.
- Szauron gyûrûje!
- Ki a fene az a Szauron!?
- A Sötét Úr!
Piton ébenfekete szeme rátapadt a Vándorra.
- A Sötét Nagyúrt nem így hívják. Ostoba!! - sziszegte és elindult befelé. Ekkor Frodó ismét elõvette a Gyûrût…
- Hát nem ismeri? - tartotta Piton elé. Amaz odakapta tekintetét. A fényes ékszer szinte vonzotta. Mint a mágnes. Mint egy … elszakíthatatlan lánc. Gyûrû és Jegy. Örök bilincsek.
- Ezt akarja… - suttogta a varázsló.
- Frodó! Tedd el! - kiáltott rá Aragorn a kis hobbitra. Az nehezen ugyan, de elrakta az Egy Gyûrût.
- Mi… mi a fene ez?! - tért magához Piton. - Mi az a Gyûrû??
- A Sötét Nagyúr kovácsolta. Beleöntötte minden vágyát. A Hatalom legnagyobb Gyûrûje. El kell pusztítani. - szólt bele a dermesztõ csendbe Aragorn.
- Sötét mágia által kovácsolták! - szólt szárazon Piton. - Tehát ezért kell neki…
- Szauron újra hatalmat akar!
- Volde… - itt Piton nyelt egyet - Voldemort is…- ejtette ki halkan, hátborzongatóan a szavakat aztán.
- Voldemort?
- Csend! - kiáltott fel a professzor. - Mi itt nem ejtjük a nevét! Nyilvánvaló, hogy maguk nem ugyanarról a nagyúrról beszélnek. Ez itt Roxfort. A Varázsvilág egyik nagy hatalmú iskolája.
- Hûûû, Trufa! Iskola! Hallod? Meneküljünk innen!
- Látom, a kis barátai ugyanolyan semmirekellõk, mint Potter és társai! Csak tanulni ne kelljen! - mordult a Kósza felé Piton.
- Segítsen nekünk! - lépett egészen közel hozzá Aragorn. Ezzel egy idõben Legolas is megmozdult. Éles szeme egy pillanatra nem hagyta el a férfit.
- Miben segíthetnék?! Menjenek az utukra. Itt nincs semmi Végzet Hegye. Nem jó helyen járnak! És a Nagyúr megérezte a hatalmat! Akarja ezt! A Gyûrût! Ha nem hordják el magukat sürgõsen, mindenkit bajba sodornak!
- A maguk világa sem mentes a sötét uralomtól…
- És nem is lesz mentes, ha megkaparintja a gyûrût! Nem érti?! Látta a jegyet az alkaromon?! - tépte fel Piton ismét a ruháját. A Jegy most haloványan vöröslött.
- Ez miféle jel? - kérdezte Aragorn.
Piton szeme megrebbent. Látta a fiatal férfi napégette arcbõrét, csapzott haját, koszos ruháját… de szeme tiszta vízû tükörként világított. A gonoszságnak cseppnyi felhõjét sem érezte benne…
- A Sötét Jegy. Valamikor a Nagyúrhoz tartoztam. Híveinek ezt a bilincset égette bele a bal alkarjába. Ez az összetartozásunk jelképe. Örök kárhozat. Ha hívat minket, felizzik.
Aragorn pillantása megnyugtatta Pitont. Valami együttérzésféle sejlett ki belõle, ámde sajnálkozás nélkül.
- Tehát a nagyurad hivat.
- Nem az uram! Már. - tette hozzá a professzor. - Érzi a Gyûrû jelenlétét.
- Akárcsak Szauron! Az az átkozott! - hördült fel Gimli és meglóbálta fejszéjét.
- A Hatalom mindenhol vonzza a sötét elméket. - szûrte Piton a fogai közt. - Szólok Dumbledore - nak. Ez nem az én hatásköröm. Maradjanak itt.
És a nagydarab, lelassult troll mellett belépett ismét a kastélyba. Zúgott a feje, egy merengõre lett volna most leginkább szüksége. Ahogy az igazgató irodája felé sietett, két alakot pillantott meg az egyik lovagi páncél mellett. Láthatóan valami roppant fontos dologgal foglalkoztak, ami egyikük kezében volt.
- Potter. Weasley.
A két gyerek megpördült.
- Nos, ma is elalvás elleni szérumot ittak?
- Nem. - vágta rá Harry. Ron csak savanyú képpel álldogált mellette.
- Áh, valóban nem. Bizonyára megirigyelték Longbottom különleges képességét és maguk is mindent próbálnak elfelejteni! Most például azt, hogy milyen napszak van és hol a helyük! Segítek! Éjjel van és a Griffendél- toronyban kellene lennetek!
- Tanár úr, mi csak…
- Csak, igen, persze. Weasley, értékelném, ha megmutatnád azt. - jelzett Piton a fiú háta mögött lévõ kezére.
- Ez… ez… semmi… - hebegte a vörös fiúcska, egyre vörösödve.
- Az pont jó. Én pont az ilyen semmiségeket szeretem. Na gyerünk! - förmedt aztán rájuk.
Ron kelletlenül elõhúzta a tárgyat a háta mögül.
- Nem tudtam, hogy Trelawney professzortól is loptok már! Add ide azt a varázsgömböt!
Ron átadta, és segélykérõen Harry - re nézett.
- Na, ezzel is megvolnánk. Már csak egy dolog van hátra. 50 pont a Griffendéltõl.
- Ötven?! - jajdult fel a két fiú.
- Fejenként. - villant meg Piton rémisztõ, az ilyen esetekre tartogatott mosolya. - Kellemes éjszakát! Takarodjatok a toronyba!
Potter és Weasley sietve leléptek Pitontól. Õ megforgatta a kezében a gömböt és ismét célba vette Dumbledore irodáját.Ám a furcsa tárgy elkezdett izzani a kezében… Pitonnak ideje sem volt elengedni, az már befészkelte magát a lelkébe és a gondolataiba…'Nem tudom, ki vagy, miféle szerzet, de ha a palantír nálad van, csak engem szolgálhatsz! 'Piton szédült.
Egy lépés, még egy… és minden elsötétült.
Napsütötte díványon tért magához.
- Perselus. Jól van?
Dumbledore szelíd hangja simogatta meg a fekete hajú varázsló lelkét.
- Uram…
- Maradjon csak, maradjon barátom. - intett az igazgató, amikor Piton felülni készült.
- Mi a fene folyik itt?! - hördült fel aztán, mikor meglátta a jövevényeket a szobában.
- Perselus. Az idõ és a tér szerencsétlen kombinációja néha furcsa tréfát ûz velünk.
Piton nem reagált semmit, csak a hét idegent bámulta leplezetlen bizalmatlansággal.
- Uram, ezek a jöttmentek…
- Igen, igen… nos… pont róluk lenne szó.
- Szerintem nem jól tette, hogy beinvitálta õket! - sziszegte oda a professzor az agg mágusnak.
- Úgy gondolja? - hunyorgott amaz és elõhúzta a kis gömböt, amit nemrég még Piton szorongatott.
- Uram! Ez roppant veszélyes dolog! Pottertõl koboztam el…
- Tudom. Tudom. Ez hozzájuk tartozik. Egy látókõ. Magam is csak olvastam ezekrõl, és bevallom, egyik legpazarabb álmom volt látni egyet…
- Nagy varázsló. - szólalt meg a viharvert kósza. - Ez a palantír nagyon veszélyes, ha rossz kezekbe kerül.
- Bizony, barátom. - bólogatott Dumbeldore. - Szauron története bejárta a világot. Amikor még a tündék és más teremtmények uralták a földet, õ volt a Sötét úr.
- Aragorn…! - kiáltott fel Trufa. - Miért mondja azt, hogy VOLT?!
Ám ekkor, mielõtt bárki válaszolhatott volna, Frodó ájultan zuhant a padlóra. Ezzel együtt Piton szitkozódva kapott bal alkarjához.
- Perselus! Tûrje fel! - rendelkezett Dumbledore.
- A Jegy! Újra izzik! - hörögte Piton és felrántotta a ruháit a karjáról. Az valóban lángolt. Bõre körülötte ugyanúgy… szinte már megpörkölõdött… elviselhetetlen fájdalom hullámzott bõre alatt, amely egész testén átvette a hatalmat.
Dumbeldore suhintott egyet a pálcájával, Pitonra és Frodóra szürke köd ereszkedett.
A fájdalom - egyelõre - megszûnt.
- Mit tett vele?! - ugrott Frodóhoz Samu, de Aragorn és Legolas lefogták.
- Kis barátom, riadalmad jogos, de hidd el, így Frodó nem érez semmit. Egy ideid. De sürgõsen ki kell találnunk, miként juttok vissza a saját ösvényetekre, mert Voldemort érzi a Hatalmat maga körül. Ez a Gyûrû úgy sugározza neki az energiákat, mint ahogy urának is. A sötétség mindenhol ugyanolyan…

( folyt. Köv. )